2011. szeptember 9.
Tracklist:
Rosa Parks:
1. Stay Punk! Stay Prog!
2. 0110
3. Only the Lights
4. Dance While You Still Can
5. The Saville Inquiry
marionette ID:
1. Serenity
2. Transpire
3. Last Eclipse
4. Parallel Monologue
5. Sin of Ollan
6. Vestiges
7. Canyons
Hossz: 33:20 / 41:02
Megjelenés: 2010. december 28. / 2011. szeptember 12.
Kiadó: Lásd lentebb.
A poszt-rock egyike azon műfajoknak, amelyeknél nem mentegetőzhetünk azzal, hogy a vasfüggöny miatt nem lett itthon ismert: persze a zenei áramlás gátja nem egyik percről a másikra szűnt meg, de a klasszikusan a poszt-rock pionír lemezének, alfájának és omegájának tekintett Spiderland a Slinttől 1991 márciusában jelent meg, ugyan még kedvenc Viktor Silov altábornagyunk távozása előtt, de már az Antall-kormány megalakulása és az új Alkotmány után. Persze ekkor még senki se beszélt a mindig kritizált „poszt-rock” szóösszetételről, a Slintet vagy épp a Talk Talkot utólag, a Tortoise és a Mogwai térnyerésekor bélyegezték így, és a ’90-es évek közepétől kezdett úgy általában felemelkedni ez a hullám, így „papíron” semmi akadálya se volt annak, hogy eljusson hazánkba, ahogy eljutott szépen lassan a hardcore punk és a különböző metal alműajok is.
Természetesen a nyugati változások „valós idejű” lekövetését még 2011-ben se várhatjuk el, így a ’90-es évek második felének poszt-rock evolúciója nagyjából semmilyen hatással nem volt a hazai undergroundra, hiába jelent meg 1997-ben a Mogwai csúcslemeze, a Young Team, itthon szinte senki nem ismerte őket, és 2000-ben a Godspeed You! Black Emperor magnum opusa, a Lift Yr. Skinny Fists Like Antennas to Heaven se jutott el a megfelelő fülekbe. Persze jelentkezhet a művelt undergroundos, hogy a pozvakowski. ebben az évben alakult meg, de őket egészen a két héttel ezelőtti tester. koncertig csak magyarázó körmondatok kíséretében lehetett poszt-rocknak nevezni, viszont ha a nem létező Poszt-Rock Szövetség akkreditálná őket bandái közé, akkor a Sinus-Transistor-microtron triót nyugodtan hívhatnánk a hazai színtér korai korszakát meghatározó lemezeknek. Itthon nagyobb fordulatszámra – némi fáziskéséssel – csak 2004-2005 körül, évekkel a God Is an Astronaut és az Explosions in the Sky áttörése után kapcsolt a stílus, mikor is képbe került egy Sammy Sosa Band nevű tatabányai produkció, akik tele voltak késői Hot Water Music ízekkel, és végül egy olyan indie rock értelmezésben találták meg magukat, amelyben erőteljesen felcsillanatak még a punk hatások, de ami előrevetítette a marionette ID poszt-rockját is. Három aktívabb évük alatt olyan bandáknak nyitottak, mint a Haram, az A Day in Black and White (ugye pont két olyan indie zenekar, akik jóval dinamikusabb előélettel bírtak) vagy épp a New Idea Society, és az elmaradt Meleeh koncertre is befértek volna érzelmes dalaikkal. 2008-ban aztán a SSB új névvel bukkant fel, és így született meg a marionette ID, akik még abban az évben kiadtak egy félig mID, félig SSB dalokból álló, remek nagylemezt, az Emptiness Will Change Your Mindot. Időközben Győrben megalakult cikkünk másik főszereplője, a Rosa Parks, akik már nem egy baseball játékosról, hanem egy emberijogi aktivistáról nevezték el magukat, és akik 2009-ben jelentkeztek elsőként egy háromdalos, instrumentális EP-jel – ezekben az években azonban már nem volt hiábavaló hasonló stílusú bandákat keresni az itthoni színtéren. Az előző évtized végén ugyanis olyan bandák bukkantak fel elsősorban a Chromechoes Productions udvarából, mint a Képzelt Város, a Félperc vagy épp a Corrodal, és ugyan továbbra is a legnagyobb külföldi nevek kellenek ahhoz, hogy a hazai poszt-rock színtér megtöltsön egy helyet, de egyre gyakrabban jönnek a kiválóan sikerülő bulik és a remek kiadványok, legutoljára például a Rosa Parks debütáló nagylemeze, illetve a marionette ID egészen friss albuma.
Black Is the Color of Bondage, Blue Is the Past
(szerzői, 2010)
8.5/10
Érheti-e a Rosa Parks első nagylemezét az epigonizmus vádja? Kétségtelen ugyanis, hogy a Black Is the Color of Bondage, Blue Is the Past sokkal inkább jól ismert panelek újrahasznosításával építkezik, semmint újító, egyedi témákkal. De míg – elsősorban nemzetközi összehasonlításban – ismétlőnek könnyen nevezhető e kiadvány, másodlagosnak, felejthetőnek semmiképp. Ezt a lemezt a rutin teszi jelentőssé a hazai szcéna számára. A műfaj jellemző zenei megoldásai egy olyan kiforrott formában kerülnek terítékre, hogy képtelenség flegma vállrándítással és azzal az egyszerű kijelentéssel félretenni az albumot, hogy mindezt már hallottuk/hallhattuk. A hanganyag öt tétele játszi könnyedséggel idézi meg a Mogwai vagy az Explosions in the Sky jobb pillanatait, sallang- és kompromisszummentesen strukturálva a dalokat, szerencsére nagyobb teret adva a telt hangzásnak, a lendületesebb, keményebb témáknak. De nem csak külön érvényesülnek e szerzemények: a teljes hanganyag összességében is eleget tesz az elvárásoknak, legalábbis saját küldetéséhez mérten. A nagylemez-formátum feltehetően nagyobb kihívás elé állíthatta a győri csapatot – hiszen ez idáig csak demó-kiadványokkal jelentkeztek a srácok –, de felvételek spontán egymásutánja helyett jól érezhető rendezőelv mentén szerveződnek a tételek. Néhány kiemelkedőbb húzás csak még szorosabbra fogja a dalcsokrot: így a 0110 utolsó másfél percét kitevő billentyűs téma, vagy akár az Only the Lights vokáljai is meggyőzően alakítják az összképet (persze egy váratlan énektéma csakis meglepetés lehet egy alapvetően instrumentális albumon). Mindemellett azért az is előnyére válik e „debütálásnak”, hogy az összjátékidő kellően rövid ahhoz, hogy ne forduljon mindez unalomba. A kétségbevonhatatlan gyakorlottság ellenére ugyanis azért az élvezhetőséget tenné kockára az egyes témák hosszabb kibontása, vagy a lemez bővítése újabb tételekkel, de a zenekar mértéktartása ezen a téren is precízen szabott határt. És habár „a kevesebb több” elve itt kitűnően működik, egy következő sorlemeznél már – figyelembe véve a Rosa Parks szintlépéseit megjelenésről megjelenésre – joggal várhat minden hallgató egy még kiteljesedettebb, koncepciózusabb és egyedibb összképet. Jelen kiadványt tekintve, ez korántsem elérhetetlen cél. (Horváth Zoltán Dávid)
Alluvion
(Fluttery, 2011)
8/10
Ákoséknak valamivel nehezebb dolguk volt a nagylemez kapcsán abból a szempontból, hogy nekik ez már a második albumuk, és az elsővel egy olyan, nemzetközi színvonalú, remek hangulatú korongot hoztak össze, ami újabb bizonyítéka lett annak, hogy vannak jó magyar produkciók itthon, csak keresni kell őket. Az Alluvion azonban már folytatás, és mint ilyen, elvesztette a meglepetés erejét, és megkapta az elvárások terhét, amit külön nehezít, hogy a poszt-rock, mint választott fegyver, elég komplikált játékszer – mindig ott lebeg felette az, hogy unalmas, vagy sablonos lesz, túl sok az üresjárat, stb. Pont az ilyen félelmek miatt volt aztán hatalmas megkönnyebbülés a lemez elindításakor meghallani a Serenity könnyáztatta nyitótémáját, és elkönyvelni, hogy a tatabányai fiúk újra elkapták azt a nem depressziós, de kétségtelenül szomorkás hangulatot, amit például az utolsó Engine Down árasztott magából (a srácok amúgy a posztrockosodással sikeresen levetkőzték, hogy Keeley-ék magyarizált változatának tűnjenek). A remek nyitányt pedig kiváló folytatás követi, a Transpire-t már szerethettük a lemezt felvezető EP-n is, utána a Last Eclipse ragadós kezdése már nem is meglepő, viszont a végén a már-már poszt-metalba átcsapás váratlanul dobja fel a dal zárását. A számok standard hossza hat perc körül mozog, nincs nagyobb eltérés semelyik irányba sem, de nem okoz nekik gondot az, hogy az ötletek aprólékos kibontásával, a leginkább zenei eszközként használt énekkel és a folyamatos atmoszféra-teremtéssel kitöltsék a soknak tűnő időt. Igen, az atmoszféra ezúttal méginkább a középpontban van, mint az Emptiness Will Change Your Mindon, és ilyen szempontból az album megjelenésének késése pluszt adott a lemezhez, hiszen az elmúló nyár, és a beköszöntő ősz tökéletes hangháttere az Alluvion melankolikus, ám energikus, bő 40 perce. Az EP-ről átmentett Vestiges, valamint a Parallel Monologue is hibátlan dalok lettek, de sajnos a Sin of Ollan holtidejéről ez már nem mondható el, ahogy a Canyons-nak se tett jót, hogy szinte kizárólag azokból a klisékből lett felépítve, amit itt-ott már a többi dal is használt – záró dalként hét percével kicsit korán kezdi el a finist, albumösszegző egyvelegnek meg túl hosszú. Ráadásul nincs is szükség összegzésre az album végén, hiszen a hangzás és az eszköztár is végig egységes, és hiába nyújtják túl amolyan Gyűrűk Urásan a végét, egy kerek egészként csapódik le a korong, amely pontosan azt adja, amit vár az ember, miközben tovább erősíti a zenekar saját karakterének kontúrjait (amibe nem tud belerondítani a förtelmes borító sem), illetve növeli az itthoni színtér kaliberét. (Jávorkúti Ádám)
Az albummegjelenések tehát nem okoztak csalódást, viszont egy darabig nem véshetünk be hazai poszt-rock lemezt a naptárba (a napokban jelent viszont meg a Rosa Parks és az Ana Never közös splitje), ellenben koncerteket kapunk bőven: a német, harsonás poszt-metal Radare például két nap múlva ugrik be egy kanadai búspunk banda oldalán a Szabad az Á-ba, novemberben az európai poszt-metal színtérről a lengyel Tides From Nebulára lehet számítani (mindkettő Chromechoes), szeptember 18-án pedig a brit The Elijah jön majd a Dürerbe a Hopes Die Last előzenekaraként (Under the Music). Érdemes az ilyen rendezvényekre ellátogatni, mert akik voltak a God Is An Astronaut bulin, azok jól tudják, hogy a lemez hallgatása meg sem közelíti a koncertélményt.
