I Set My Friends on Fire – Astral Rejection

Tracklist:

1. It Comes Naturally
2. Infinite Suck
3. Excite Dyke
4. My Paralyzed Brother Taps His Foot To This Beat
5. Astral Rejection
6. Developer, The Horn
7. Narcissismfof
8. Kief Catcher
9. Erectangles
10. Life Hertz
11. CACAFUEGO, Nuestra Señora de la Concepción!

Hossz: 33:46

Megjelenés: 2011. június 21.

Kiadó: Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ritkán sül el jól egy vicczenekar megalapítása. Pedig vannak a világon jóhumorú zenészek, de valami megtörik akkor, mikor nem egy hétköznapi dalba akarnak humort csempészni, hanem az egészet viccekből akarják felépíteni. Még megmentheti őket az, ha jók a nóták, de a poénokon való kotlás ritkán segít be a dalírásba, és ha nem csak a viccnek van nagyon közeli lejárati dátuma, hanem a dalnak is, akkor hamar a kukában végzi egy társaság. Ez eddig egy remek okfejtés is lenne (bár az valamelyest megcáfolja, hogy a Horse the Band az idő múlásával kevésbé lett szar), csak épp senki se gondol arra, mikor képzeletben kukáz egy zenekart, hogy mi történik akkor, ha a kukában is folytatják. Na, ez az I Set My Friends on Fire története.

Mondanám, hogy a kétfős társaság bemutatkozó lemezét, a You Can’t Spell Slaughter Without Laughtert mindenki egynyári csodának gondolta, de az az egyik baj, hogy sokan tényleges tehetséget láttak bennük, az meg a másik, hogy egynyári csodának se voltak elég jók. A létező legrosszabb dolog született meg kezeik között, a crunkcore, és ezért nem lehetne elég alkalommal a zenéléstől való eltiltásra ítélni őket – mondanám, hogy büntetésből Brokencyde-ot kéne hallgatniuk egy évig, de valószínűleg az kényszerítés nélkül is ment nekik az utóbbi években. Szegény fiúk az Epitaphnál nem tudom, mit érezhettek, mikor a lemez felvétele után elfogyott a drog, kitisztultak, és meghallották, hogy mihez adták a nevüket (többek közt Travis Richter, a From First to Last régi és a Human Abstract jelenlegi énekese is), de az Ace Ventura „Einhorn-Finkle-Finkle-Einhorn” jelenetének végét tudom elképzelni Gurewitzék főhadiszállásán.

Az Astral Rejection pedig pont abban a mélységben folytatja, ahol elődje abbahagyta – igaz, közben a tagság fele lecserélődött, Nabil Moo, a zenekar multiinstrumentalista “agya” ugyanis otthagyta a bandát, helyét Chris Lentnek átadva. Az eredmény pedig pont olyan, mint amit akkor várnánk, mikor egy teljesen hülye bandából kiszáll az, aki egyáltalán tudott valamit: változatlanul rossz. Egyre inkább forszírozzák a borzalmas énekdallamokat a teljesen funkciótlan „keményebb” részek mellett, de a nyitó It Comes Naturally még így is egész elviselhető a migrén-kompatibilis prütyögéssel felvezetett Infinite Suckhoz képest, amiben a már-már hiányzó buta breakdownparádé is felbukkan. Az első single az Excyte Dyke volt a lemezről, no nem mintha jobb lenne a többi dalnál, és az a baj, hogy az érthetetlen károgásból hiába hámozza ki az ember az internet segítségével a szövegeket, de ebben egyáltalán semmi vicces nincs. Nem kell hozzá Monthy Pythonon szocializálódni, nem kell irodai humort nézni, az Astral Rejection szövegeiről dogmatizálható, hogy mosolyt 18 év felettiektől nem fognak látni – no de ha nem sülnek a poénok, akkor mi marad? Növekedő Saridon eladások, mert az elektronikájuk még mindig olyan, mintha Merzbow szintipop előadóként játszana náluk, és közös turné olyan sztárzenekarokkal, mint az Of Mice & Men vagy az A Skylit Drive. Valahogy ők fontos tényezővé váltak Amerika legéletképtelenebb gyermekei közt, és ez az, ami miatt, ha egy „80s vs. jelen” vita a „kinek volt több gagyija?” témakörhöz ér, akkor Michael Sembellostól és Rick Astleystől is a nyolcvanas évek marad alul. Ők legalább fülbemásztak, de ezek az elkárogott fülsértések és gyerekes autotune balladák valahol annak a súlyos bizonyítékai, hogy az internetet is moderálni kéne, mielőtt még többen irigyelik meg ezeket a botfülű marhákat. Az, hogy ehhez a Bad Religion énekesének a kiadója asszisztál, külön szégyen.

Vannak bandák, akiket az ember azért hallgat, mert olyan rosszak, hogy tud rajtuk röhögni (Quimby, Kaukázus, stb.). Vannak, akiket azért hallgat, mert a hallgatásuk az éppen aktuális „menő irónia” (Soerii’, Johnny Gold, stb.). Vannak, akik rosszak, de legalább néha fülbemásznak (Fluor, 30Y, stb.). És van az I Set My Friends on Fire, akiket fáj hallgatni, gáz szeretni, és nem lehet se velük, se rajtuk röhögni. De legalább az albumcímből a Rejection stimmel: 10-ből 10 pontszám visszautasítja őket.

0/10