I Am the Avalanche – Avalanche United

Persze az öröm így nem volt teljes, de azért az album kellő alapot adott ahhoz, hogy várjuk a folytatást, ami azonban csak nem akart megérkezni: az íratlan szabálykönyv szerint valamikor 2007 végén/2008 elején kellett volna elkészülnie, ám ehelyett csupán koncertek és turnék jöttek, meg persze gyenge lábakon álló pletykák arról, hogy mi újság a második lemezzel. 2009 második felében aztán olyan hírek láttak napvilágot, hogy több tucat dalt már megírtak a fiúk, és hogy a kiadókereséssel vannak csupán gondjaik: hiába érdeklődött irántuk szinte az összes underground kiadó, a szerződésükben lévő egyik záradék szerint valahogy a Drive-Thrunak benne kellett lennie az új album kiadásában. Ez, és persze a kacérkodás a Movielife újraindításával (2008: Vinnie és a Set Your Goals teljes Movielife setlisteket játszanak; 2011: a Movielife újra összeáll pár koncert erejéig) kellő mértékben hátráltatták az új lemez kiadását, de több, mint hat év után a Glassjaw-sebességű lemezkészítés végre befejeződött, és megjelent az Avalanche United.

Az album minden rajongó számára egy széles mosollyal indul, hiszen a lemez borítója Long Island hagyományainak megfelelően végtelenül puritán lett, de valahogy nem lehet belekötni, hiszen a lényeg ott van rajta, illetve alatta. Az első dal pedig meghozza azt, amire hat éve vártak azok, akik hozzám hasonlóan felemásnak találták a debütlemez tételeit: vagy Barrett Jones (Set Your Goals, Foo Fighters, The Fall of Troy) hiánya, vagy az eltelt hat év tehet róla, de a fiúk abszolút vérrel teli dalokat válogattak össze az albumra, nyoma sincs az első korong néhol túlnyújtott, néhol lötyögős, néhol álmosító dallamainak, Vinnie és a hangszerek teljes hosszukban uralják a slágereket, amelyek egyből ülnek is. A Holy Fuck rögtön olyan lendülettel nyit, hogy az oózásaival együtt rántja magával a hallgatót, Vinnie jóval rekedtebb hangja pedig valószínűtlen pluszt ad a soroknak – a dal utolsó negyede kompletten feledteti a self-titled opálos tekintettel dúdolható legjobbjait, és egy minden eddiginél élettel telibb, lendületesebb oldalát mutatja a kvintettnek. Igazán gonosz húzás volt a Brooklyn Dodgers-t pont egy ilyen szám után elhelyezni a tracklisten: ugyan a dal demoját már megismerhette a közönség pár éve, de máig a zenekar legnagyobb slágere, és végső formájában is hibátlan a New Yorkhoz írt himnusz. Mivel a magyar nyelv szűkmarkúan bánik a „sláger” szó szinonímáival, így megkímélnék mindenkit a dalról dalra haladás szóismétléseitől, a lemez ugyanis könnyedén összefoglalható úgy is, mint az év egyik legfogósabb, legfülbemászóbb lemeze, ami olyan precízen de mégis lazán van teleszórva döggel és értelemmel, hogy legjobb pillanatai (Amsterdam, Is This Really Happening?, The Gravedigger’s Argument) könnyedén felrugdossák az év végi listákra. A legjobb azt hallani, hogy hiába fogja ezt ezután is mindenki „Vinnie új zenekara”-ként emlegetni, és hiába tesz hozzá rengeteget a dalszövegeivel és hangjával az énekes, azért a dalok jóval kevésbé Vin-centrikusak, mint korábban bármikor: az Avalanche Unitedon a gitárosok megoldásaiban rejlik az a „bizonyos plusz”, és a ritmusszekció az, ami felrázza a zenekar pulzusát. Már a This One’s On Me hallgatása közben körvonalazódni kezdett, de végül az Anthony Ranerivel feldobott Gravedigger’s Argument tette kijelentő módba azt a mondatot, hogy ez a lemez még a Movielife anyagainál is fogósabb (ami azért egy Jamestown vagy egy Face or Kneecaps után nem kis szó).

Veszélyes lenne a két lemez összehasonlításából bármiféle tanulságot is levonni (senki se szeretné, ha minden lemez hat évig készülne), de tény, hogy valami nagyon jó történhetett a srácokkal 2006 és 2009 közt, hogy ennyire felül tudták múlni önmagukat. A múlt adott, a jelen sem kérdéses, innentől már csak az merül fel, hogy vajon az állítólag ötvennél is több dal fennmaradó része milyen, illetve hogy ezt mikor tudhatjuk majd meg? Természetesen semmi ok a sietségre, hiszen az Avalanche Unitedről elmondható az, ami a self-titledről sajnos nem: elleszünk vele az új lemezig.

9/10