I Am Ghost – Lovers’ Requiem

Mindig figyelemreméltó, ha egy frissen alakult, fiatalokból álló zenekar kapásból egy nagy kiadónál landol, mindenféle előzmény nélkül. Az I Am Ghost pont így járt, 2004 végén alakultak, rá egy évre már kint is volt az első lemez az Epitaph-nál, ami azért mégiscsak nagy dolog. Rá egy évre pedig itt a folytatás, a Lovers Requiem. Elöljáróban annyit, hogy korszakalkotásról persze szó sincs, a felkapott dallamos emo/hardcore-t művelik ők is, elég ügyesen.
A templomi kórusra emlékeztet intro, a Crossing The River Styx rögtön felvillantja a zenekar másik jellemző motívumát, nevezetesen a kissé gótos hangulatot, ami szintén végigkíséri a lemezt.
Jellegzetes modern dallamos HC-san indít az Our Friend Lazarus Sleeps, kiabálással, majd fülbemászó dallamokkal. Semmi világmegváltás, csak sláger.
A képlet marad, több szintivel, még jobb refrénnel jön a Killer Likes Candy, visszafogott verzékkel, kicsit alterrockosan, női énekkel színesítve.
Az eddigiektől eltérően, a sejtelmes intro után egy már metálos felvezetéssel kezdődő Dark Carnival Of The Immaculate is hozza a színvonalat, kellemes riffek, duplázós lassabb részek és a punkos lendület váltogatják egymást, nem félnek kiabálni sem. A végén a dübörgő lábdobbal támogatott szóló rész is hatásos, már ez a dal kiemeli őket az átlag emo/HC sűrű posványából.
Pretty People Never Lie, Vampires Never Really Die, talán nem a legjobb dalcím, amit valaha láttam, enyhe dark/gót sablon, de a dal egész jó. Női vokál, lendület, jó refrén, egyszerű zenei alapok, adott minden, hogy emlékezz rá azután is, hogy kivetted a CD-t a lejátszóból.
Elérkezett a félidő, még nem unalmas, de a Of Masques And Martyrs sem tér el igazán az eddigiektől, a címadó Lovers’ Requiem dobos felvezetése színesíti kicsit az összképet, ami már ránk is fért, mert kezd laposodni a lemez, miután a hetedik ugyanolyan dalt hallom. Jónak jó, de azért néha nem ártana variálni a dallamokkal.
Ha imáink nem is találnak meghallgatásra, a We Are Always Searching szintis nyitása attól még jó, maga a dal viszont úgy süllyed bele a lemez nagy átlagába, mint a Titanic az Atlanti-óceánba.
Vonósok, metálos kezdés, kicsit keményebb hangvételű dal a The Ship Of Pills And Needed Things, női éneket, üvöltözést, és rendes éneket is felvonultató refrénnel. A vonós hangszer fel-feltűnik többször is a számban, talán a lemezen először, holott elvileg az együttes hölgytagja az ének mellett hegedűjével is hozzájárul a produkcióhoz, ám eddig még egyszer sem lehetett hallani.
Ismét templomi kórus, majd mély hegedű hangja hallatszik, a The Denouement inkább egy zakatoló barokkos hatású metal tétel benyomását kelti, de nem baj, kicsit felkavarja az állóvizet.
Érezhették az ellaposodást a zenészek is, az utolsó előttiként felcsendülő This Is Home egy húzós rockballada, és ha már a kedves hölgy tud hegedülni, itt is segítségül hívják, az összkép kellemes.
Az utolsó dal, a Beyond The Hourglass érzelmesen, duettel indul, a férfi-női ének jól egészíti ki egymást. Bár lassan indul, lendületes, fogós nóta kerekedik belőle, még egy jó gitárszólóra is futja a végén, meg merem kockáztatni, zárásnak hagyták a legjobb számot.
Műfaján belül mindenképp egy erős lemez, de kellemes hallgatnivaló lehet bárkinek, aki szereti az ügyesebb emo/HC bandákat, és nem fél attól, hogy ez az anyag köröket ver a My Chemical Romance-re és egyéb hasonlókra. Hogy az AFI legutóbbi förmedvényét mennyivel veri, arra meg már szó nincs. Bátran hallgatható lemez, érzelgős, de nem csöpögős, a zenében pedig van erő, súly.

8/10.