I Am Empire – Anchors

Tracklist:

01. Gravity Bomb
02. Gasoline
03. All Around Me Now
04. Labor
05. Sing
06. The Mastermind is Me
07. Tell Me Mirror
08. Daylight
09. Remedy
10. Blackout

Műfaj: alternatív rock

Támpont: Write This Down, Ivoryline

Hossz: 32:40

Megjelenés: 2013. március 26.

Kiadó: Tooth&Nail Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az elmúlt évben kitermelt Tooth & Nail lemezek között alig akadt értékelhető minőségű, egyedül a Sent By Ravens tudott olyat alkotni, amely nem csak hogy a kiadó, de az év egyik legjobb albuma is lett. Ezen kívül csak erőlködő "nagy" nevek (Anberlin, Blessed By A Broken Heart), illetve középszerű újoncok jellemezték a tavalyi felhozatalt és a Sent By Ravens feloszlása után végleg nem maradt olyan együttesük, akikbe bátran vethetnénk a bizalmunkat. Az I Am Empire két évvel ezelőtti lemezén voltak azonban olyan pillanatok, amelyeket ha sikeresen meg tudott volna ülni a csapat, akkor egy minőségi rockbandáról beszélhetnénk az Anchors esetében, ám ez az album is ugyanazokban a gyerekbetegségekben szenved, amelyek a Kingset sem engedték a trón közelébe.

Pedig van egy jó énekesük. Egy ehhez hasonló alternatív rock bandánál talán ez számít a legkritikusabb pontnak, ám Austin Lyons hangszíne azon dolgok közé tartozik, amelyeket hosszabb távon is szívesen elhallgatna az ember. Azonban a vájtfülűek számára egy kicsit zavaró lehet a két hangszín, amelyet az énekes használ, hiszen a tisztán kiénekelt, “szárnyaló” dallamok mellett nagyon idegesítő tud lenni az affektálós, nyögve szenvedés, amely se érzelmet, se pozitív energiát nem sugároz magából, inkább csak elidegeníti az embert a daloktól. Ugyanez a kettősség jelenik meg egyébként a gitárok oldalán is, hiszen az alapból ehhez a zenéhez illő egyszerűbb, rockosabb riffeket sokszor váltják southern elemek, amelyeket még így vegyítve is igencsak nehéz letuszkolni az emberek torkán, ha nem jól csinálja az ember. A Disciple például a nehezebben emészthető “déli” gitárdallamokat remekül támogatja meg karcos és tökös énekkel, Austin hangja viszont nem elég ahhoz, hogy együtt tudjon élni ezzel a világgal, így inkább csak kínos erőlködés lesz legtöbbször a vége, amely pl. a Gasoline című dalukban nagyon jól ki is jön. Ezzel együtt pedig az Anchors “slágertelensge” a legnagyobb probléma, hiszen ahogy a Nine Lashes (csak hogy a kiadón belül maradjunk), ők se voltak képesek 2 slágernél többet megírni, márpedig ez lett volna a legfontosabb feladatuk. Persze elszólogat a háttérben, de sajnos ez is ugyanaz a minőség, amely a kiadó legutóbbi éveit jellemzi: hallatszik, hogy sok energiát öltek abba, hogy jól szóljon, modern és könnyen emészthető legyen, de sajnos az igényesség nem kellene, hogy ennyiben kimerüljön. Egységről vagy hangulatról nem nagyon beszélhetünk, inkább csak egy középszerű gyűjtemény a banda által összecsapott dalokból, amelyek ugyan semmivel sem rosszabbak, mint amit a jelenlegi színtértől megszokhattunk, ám nagyon nem jó, hogy ez válik lassan sztenderddé és nem az, hogy valaki végre valami egyedit és különlegeset mutasson.

5/10