I Am Empire – Anchors

Pedig van egy jó énekesük. Egy ehhez hasonló alternatív rock bandánál talán ez számít a legkritikusabb pontnak, ám Austin Lyons hangszíne azon dolgok közé tartozik, amelyeket hosszabb távon is szívesen elhallgatna az ember. Azonban a vájtfülűek számára egy kicsit zavaró lehet a két hangszín, amelyet az énekes használ, hiszen a tisztán kiénekelt, „szárnyaló” dallamok mellett nagyon idegesítő tud lenni az affektálós, nyögve szenvedés, amely se érzelmet, se pozitív energiát nem sugároz magából, inkább csak elidegeníti az embert a daloktól. Ugyanez a kettősség jelenik meg egyébként a gitárok oldalán is, hiszen az alapból ehhez a zenéhez illő egyszerűbb, rockosabb riffeket sokszor váltják southern elemek, amelyeket még így vegyítve is igencsak nehéz letuszkolni az emberek torkán, ha nem jól csinálja az ember. A Disciple például a nehezebben emészthető „déli” gitárdallamokat remekül támogatja meg karcos és tökös énekkel, Austin hangja viszont nem elég ahhoz, hogy együtt tudjon élni ezzel a világgal, így inkább csak kínos erőlködés lesz legtöbbször a vége, amely pl. a Gasoline című dalukban nagyon jól ki is jön. Ezzel együtt pedig az Anchors „slágertelensge” a legnagyobb probléma, hiszen ahogy a Nine Lashes (csak hogy a kiadón belül maradjunk), ők se voltak képesek 2 slágernél többet megírni, márpedig ez lett volna a legfontosabb feladatuk. Persze elszólogat a háttérben, de sajnos ez is ugyanaz a minőség, amely a kiadó legutóbbi éveit jellemzi: hallatszik, hogy sok energiát öltek abba, hogy jól szóljon, modern és könnyen emészthető legyen, de sajnos az igényesség nem kellene, hogy ennyiben kimerüljön. Egységről vagy hangulatról nem nagyon beszélhetünk, inkább csak egy középszerű gyűjtemény a banda által összecsapott dalokból, amelyek ugyan semmivel sem rosszabbak, mint amit a jelenlegi színtértől megszokhattunk, ám nagyon nem jó, hogy ez válik lassan sztenderddé és nem az, hogy valaki végre valami egyedit és különlegeset mutasson.

5/10