I Am Carpenter – My God, Clara

Alapvetően eléggé érezni, hogy ennek a koszosabb indie rock hullámnak az iskolájában a legutolsó Brand New és Crime In Stereo lemezeket adták fel házi feladatnak, de valahogy az elmúlt 1-1,5 évben tudatosult, hogy az arányok eltolása által önálló munkaként is erényt tudnak szerezni a hangzást követő fenti zenekarok, amelyek közül talán a Balance & Composure adta be 2011-ben a legjobb házi dolgozatot. Az I Am Carpenter viszont felismerte, hogy ha tényleg nagyot akarnak szakítani a minőség almájából, akkor a poszt-hardcore vonalán is inkább egy stafétabotot már továbbadó nagyhaltól kell befolyást nyerniük: a Thrice behozása a képletbe a keményebb tónusok megfestésére (az O’ Brother mellé) pedig telitalálatnak bizonyult. Ezért is a My God, Clara talán kényszeresen is nagyon hangulatingadozó hanganyag, de ennek ellenére tele van érzelmi súlypontokkal, amelyeket az instrumentális témák váltásaival érnek el. Ezt pedig már a korong legelején megtapasztaljuk: a Dear Clara és Mercy kettősével egyből a banda legőszintébb és legsötétebb pillanatai közé sodródunk, bámulatosan erős dallamszerkesztési megoldásokkal (Coheed and Cambria/Thrice-szerű riffek) és Steven “Baby Steve” Catchcar remekül terpeszkedő vokáljával (Manchester Orchestra-szerű szövegvilágával). A harmadik tételtől kezdve érezhetően elkezdtek cicázni a rockos húzásokkal (a You Might Be Right és a Utah egyenesen a katarzisba építkezik), és a dél-kaliforniai indie balladákkal, amelyek egyrészt megidézik kicsit a Daisy lágyabb pillanatait, másrészt önreflexió a tavaly megjelent Balance & Composure balladásabb pillanataira (pl. Echo).

A lemez közepén érezhetően kezd esni a tempó: az egybemosódó kvinteket idéző O’ Brother-t kezdik visszavenni (miközben a Fights-ban egy hegedűbetét is felhallatszik!), és ennek köszönhetően lesz a hanganyag egyre személyesebb, egy inkább a fáradt esti órák ideális kiadványa. A lemez második/harmadik felére már egy igazi indie rock lemezt hallhatunk, amely igyekszik kacérkodni némi shoegaze atmoszférával is a garázshangzás melegágyán. Az egészben az a legjobb, hogy ennyire sokszínű elemek mellett sem esik szét a korong, a csúcsteljesítmény a ragadós és remek dalok mellett leginkább az, hogy ennyire meg tudták őrizni a dalok közötti kohéziót (még a zárótétel, 10 perces Postcards-on belül is!), amely bizony tapsot érdemel. Ami viszont nagyon szomorú, hogy dicsérhetjük itt agyba-főbe a bandcamp kietlen világát, a sokszor nem hallott lehetőségeket, a tehetséges, de sajnos ismeretlen bandákat, nem minden zenekart illeti meg valamiért sajnos a kitörés lehetősége. Annyira nem, hogy az I Am Carpenter nem sokkal az év egyik legértékesebb kiadványát, a My God, Clara-t kiadva feloszlott. Mi viszont nem hagyjuk annyiban, hogy az emlékük az idei palettáról olyan könnyen tovatűnjön, így minőségi hanganyaghoz illő pontszámmal adózunk az emléküknek: 8,5/10