I Am Abomination – Let The Future Tell The Truth

Tracklist:

01. Contend and Amend
02. The Demons of Axel Casian
03. Retainer Sacrifice
04. To Rebuild
05. Since 1848
06. Hangin' On
07. Fire-Eater
08. One False Step
09. Ninety Nine
10. Persistence in Existence

Hossz: 35:20

Megjelenés: 2012. november 27.

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ritka alkalomnak lehettünk fültanúi 2008-ban az I Am Abomination debütáló lemezének hallgatása közben, ugyanis a srácok a már több éve csak gyengélkedő emocore vonalra hoztak újat a progresszívnak ható gitárfutamokkal és az ezekhez társuló kiváló dallamos énekkel. A tökéletlenségei ellenére is sikerült gyorsan hírnevet szerezni a mostanra már 2 tagra fogyatkozó michigani bandának, akiknek bőven volt mit bizonyítani a legutóbbi bukdácsolásuk után az új albummal.

A 2010-ben kiadott To Our Forefathers névre hallgató, a régi dicsfényt már csak távolról kerülgető nagylemez ugyanis már csak a bevált hangzás alapjain építkező stílusgyakorlat volt anélkül, hogy bárkinél is pulzusszám növekedést okozott volna. Rossznak persze az sem volt mondható, de a kiváló debüt után kicsit többre számított mindenki, amelyet most a Let The Future Tell The Truth pótolni látszik. Bár a gitártémák kevésbé virgoncak, mint annak idején, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dalok kiszámíthatóak vagy unalmasak lennének, sőt. A ritmusgitár feszített tempós témái hatalmas lendületet adnak a daloknak, amit a szólógitár konstans virgázása díszít, ahol csak teheti. Bár a legjobb témákat már kiírták magukból, így sem lesz hiányérzetünk, hiszen a legtöbb dalba csempésztek olyan pillanatokat, ami hamar a szívünkhöz nőhet. Phil Druyor énekhangja remekül passzol a kissé progresszív felütésű zeneiséghez, széles tartományban képes a hangjával játszani, azonban valahogy mégse működik náluk olyan jól a „nem üvöltünk” szisztéma, mint mondjuk a legutóbbi Hands Like Houses-nél. Sok helyen kívánná az ember teste a velőtrázó, öblös üvöltést, ám így a harmadik albumnál már lassan beletörődtünk, hogy „ők nem az a banda”. Ennek ellensúlyozásaként a számok kellően slágeresek lettek, így azután, hogy beleitták magukat a dalok a fejünkbe, már kevésbé fáj az üvöltés hiánya. Ami ezek mellett még negatívumként említhető, az a régebben finoman adagolt elektronika teljes mellőzése az új albumon, illetve a basszusjáték „színtelensége” – nyilván két taggal nem olyan könnyű ezt összehozni, de ezek az olyan apró dolgok, amik sokat dobhattak volna az összképen. Mindezek ellenére is energikus és jó hallgatnivaló az I Am Abomination új lemeze, amely az előzmények tudatában még nagyobb öröm. Remélhetőleg hamarosan megtalálják az utódokat a bandába, és újult erővel, valamint legalább ilyen színvonalon folytatják a pályafutásukat, mert úgy kell ennek a zenei színtérnek a frissítés, mint egy falat kenyér.

7/10