Hurts – Exile

Az első kislemez, a The Road publikálásakor mindenki arra következtetett, hogy a Hurts bizony hangzásuk keményítése mellett döntött, ami meglehetősen furcsa opció egy elsősorban rádióorientált zenekartól. Akik azonban attól tartottak, hogy a páros a hamarosan visszatérő Nine Inch Nails babérjaira szeretne törni, megnyugodhatnak, szó sincs erről: a Hurts ugyan megpróbál élére vasalt nadrágos ministránsfiúkból az ördög ügyvédje lenni, viszont ez pár felismerhetetlenségig torzított billentyűs és a sejtelmesen dörmögő rezesek szerepeltetésében nagyjából ki is merül. Tény viszont, hogy jóval kevesebb sláger kapott helyet az Exile-on, mint annak idején a debütáló korongon. Megkérdőjelezhető, hogy ez egy okos döntés volt-e Theo és Adam részéről, hiszen sikerük nem elsősorban a drámai szövegeikből, vagy túlcsordult érzelemvilágukból gyökeredzik, sokkal inkább onnan, hogy pazar érzékletességgel tudnak fülbemászó refréneket írni. Természetesen azért nem arról van szó, hogy a kiadvány nehezen emészthető epikus tételektől hemzsegne, a Hurts muzsikája még mindig rendkívül fogós és azt sem felejtették el, hogyan kell popzenei kliséket szemtelen hitelességgel elsütni. A dalok ismét változatosak, az r&b beütésű Sandmantől a rádiósláger Miracle-ön át a Trent Reznor inspirálta Cupidig minden megtalálható a lemezen, amit csak elvárhatunk tőlük (utóbbi egyébként toronymagasan a legsúlyosabb szerzemény, amit a zenekar valaha is produkált). A duó tehát mindent megtesz az ellen, hogy továbbra is csak a szegény ember Depeche Mode-jaként tartsák őket számon a szakmában, ez a szándék pedig mindenképp értékelendő, főleg, hogy említett példaképeik is épp mostanság készülődnek visszatérni soron következő nagylemezükkel. Az Exile ettől függetlenül is egy rendkívül színvonalas hallgatnivaló az igényes popzene kedvelőinek. Még több ilyet. 7/10 – írta: Tóth Martin