Hundredth – Let Go

Tracklist:

01. Let Go
02. Weathered Town
03. Remain & Sustain
04. We Can Take Them All
05. Live Today
06. Carry On
07. Monumental Part I
08. Monumental Part II
09. Humane
10. I Hold The Key
11. Soul
12. Restless
13. Hurt

Hossz: 47:36

Megjelenés: 2011. július 22.

Kiadó: MediaSkare Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kevés jól futó, és nagy népszerűségnek örvendő zenei színtérről mondhatjuk el manapság, hogy nem tömött, hiszen a közönségkedvenc stílusok követői gyakran megpróbálják a nagyokat utánozva a saját hangjukat megtalálni, ami legtöbbször csak egy halovány másolata lesz az eredetinek. Ezért is öröm azt a vonalat követni, amely zenei összetettsége, és érzelmi töltete miatt kiszűri a tehetségtelen kezdeményezéseket, és egy kis túlzással élve csak a krémjét engedi át a rostán. Ebbe a kategóriába tartozik a hardcore dallamosabb vonala, ami olyan bandákat tudhat magáénak, mint a Defeater, The Carrier, vagy épp a cikk alanya, a Hundredth.

A “The Hundredth” névvel felvértezett amerikai banda karrierje nem indult valami fényesen, hiszen a négy hónapig tartó próbálás nem egy világrekord teljesítmény, de két új taggal megerősödve, és egy “The” szócskával kevesebbel, még abban az évben (2008) újra nekiláttak a próbáknak és a koncerteknek, ami olyan jól sikerült, hogy a MediaSkare Records le is csapott a srácokra, és a 2009-ben megírt When We Will Surrender-t egy évvel később, némi huzavona után ki is adta. Sikerről nem beszélhetünk, hiszen a stílus relatív szűk, de annál hűségesebb rajongói se szenteltek túl nagy figyelmet a lemeznek, ennek ellenére rajongótáboruk az idő múlásával egész nagyra dagadt, főleg az új lemez megjelenése előtt, ami nem kis terhet rakott a srácok vállára. A ismételt kiadóbeli gondok, és a folyamatos ígérgetések megszegése után végre napvilágot látott a Let Go, amin remekül érezni azt a másfél évnyi kemény munkát, amit a banda a fejlődésébe fektetett.

A recept nagy része változatlan maradt: a dallamos hardcore pörgősebb vonalán elindulva, kevés leállással operálva remekel az album, bőven helyet hagyva a második gitár melódiáinak, amik a Let Go, és úgy az egész műfaj sava-borsát adják. A közepesen erős hangzás legnagyobb pozitívuma, hogy szépen hallani mindent, így a stílus sok lemezével szemben (pl. Means, Continuance) nem kell hússzor meghallgatni az albumot, hogy a háttérben parádézó gitárokat egyáltalán észrevegyük. A hangszeres téren történt fejlődés mindenképp figyelemre méltó, sokkal jobban megragadnak a dallamok, mint a WWWS-en, és az alap riffelgetések is erőteljesebbnek hatnak.

Ami viszont nem változott, az az ének, ami alapból nem jelent nagy gondot, hiszen Chadwick Johnson ordibálós vokálja nagyon jól illeszkedik ehhez a zenéhez, azonban az Alex Blackwell gitáros által hozott dallamos énektémák most sem sikerültek a legjobban. Valószínű ennek nem volt tudatában a banda, hiszen a legelső klipjüket nem az előre beharangozott, Cody Bonette (As Cities Burn) vendégszereplésével készült Restless-re, hanem a lemez hangulatától szinte teljesen elütő Remain & Sustain-re készítették, sikeresen elvágva magukat azoknál, akik nem vevőek a punkosabb énekkel vigéckedő hardcore számokra. Aki ezen túltette magát, annak már csak a lemez hossza tehet be, hiszen a bónusz dallal háromnegyed órásra dagadt Let Go nem épp egy egydélutáni kaland. Hasonlít az eset a legutóbbi Defeater-re, ahol egy alapos takarítással egy hibátlan harminc percet lehetett volna összekapirgálni, így viszont elég esélyes, hogy néha a skip gombra csúszik a kezünk a gyengébbre sikerült tételeknél. Nincsen vészesen rossz dal (ha csak a klipes nótát nem számoljuk), de egybe hallgatva erősen küzdeni kell, hogy kitartsunk a végéig. A dalok témáit a lemezcím nagyjából össze is foglalja, a múltja által kísértett ember próbál újra rátalálni az életre, elengedni minden fájdalmat, de a helyét keresve újra és újra csalódik az emberekben, így a hitét egy magasabb szinten álló dologba veti. Kiemelkedőnek nem mondható, azonban provokatív szövegek miatt néhol igencsak ütős idézetekbe botolhatunk.

Lényegében tehát egy közepesen erős dallamos hardcore lemezzel gazdagodik az, aki hajlandó idejét a Hundredth-re áldozni. Az apróbb hibák kicsit fájóak, hiszen ezek már az előző lemezen is ott voltak, és az egyértelmű fejlődés mellett ezek kiküszöbölésére nagyobb figyelmet kellett volna fordítani. Biztos vagyok, hogy két év múlva már olyan lemezt fogunk hallani, ami minden hallgatói igényt ki fog elégíteni, így amellett, hogy a stílusában sem tartozik a legerősebb alkotások közé, egy kicsit alacsonyabb pontszámmal próbálom ösztönözni őket a jövőre nézve.

7,5/10