Hullámlovasok és hajómatuzsálemek: tíz rocklemez 2013-ból

Az alábbi cikkben tárgyalt bandák egy részét egész biztos más a clevelandi éjszakában, a Hyde Parkban kocogva vagy a Riviérán hasalva hallgatni, de mi nem elégszünk meg ennyi magyarázattal. Mi tudni akarjuk a titkot. Hogy miért tiszteli a külföldi sajtó egy része istenként az Arcade Fire-t (de igazából a magyar is kedvelte, úgyhogy akár ki is lőhetjük az első mondatban felállított, egyébként is tök dilettáns „magyar fülnek nem működik” hipotézist)? Miért tekint megváltóként egy csapat angol csajra? És hogy mivel táplálkozhat David Bowie, amitől nem hajlandó megöregedni? A válaszaink felemásak (ezúton is várjuk a műértők kommentjeit, hátha valaki végre felnyitja a szemünket ott, ahol ez még várat magára), de azért reméljük, ítéleteink célba találnak még a gitárokat dörmögősebben szerető olvasóknál is. Hiszen akik ismerik ezeket a lemezeket, azoknak ugyan mit is mondhatnánk?

THE NATIONAL – TROUBLE WILL FIND ME

Dátum: 2013. május 17.
Kiadó: 4AD
Hossz: 55:06
Műfaj: alternatív rock
Támpont: Nick Cave & The Bad Seeds, Editors

Az Ohióból származó The National már 15 éve tolja a szekeret és játszik melankolikus indie rockot, melynek során összesen hat nagylemezt jelentettek meg. És hogy miért érdekes ez a félunderground, és minimum a Boxer óta sznobkedvenc banda? Két oka van: az egyik, hogy a korai albumokhoz képest mára gyönyörűen megtanulták ötvözni a divatos poszt-punk revival hangulatát a jó öreg singer-songwriter eszköztárral és klisékkel (Leonard Cohen, Bob Dylan és Springsteen mind-mind beugorhat, illetve a hasonló műfajmixet felmutató Nick Cave is). A másik pedig valójában párhuzamba állítható az említett klasszikus dalszerzők munkásságával: a Trouble Will Find Me iszonyat jó dalokat vonultat fel (pl. Fireproof, I Need My Girl, Sea of Love, This Is The Last Time, Hard to Find) még ha az amúgy remek nyitónóta monotonitása nyugtalansággal is tölti el a hallgatót. Ezen kívül az egész korongot áthatja a spontaneitás és a jó értelemben vett egyszerűség érzése (három dalt is egyben játszott fel a zenekar, ha belegondolunk nem is meglepő, hogy ezek közül kettő nagyon jó is lett), az izzadságszagú megoldásokat nagyon ügyesen sikerült elkerülniük, Matt Berninger hangja csodálatos — és nem is elsősorban a tudása, hanem alapvetően az orgánuma miatt, így még az alig pár hangból álló témákat illetve a kvázi „szavalva” előadott részeket is élvezettel lehet hallgatni. A körítés is rendkívüli, értve ez alatt a fantasztikus lemezborítót (ami amúgy a koreai Bohyun Yoon Fragmentation címet viselő kiállításán (?) alapul), valamint a klipekben szmokingos idiótáknak öltözött zenekartagokat. A korong mégsem érdemel helyet a 2013-as, folkkal rokonszenvező rock abszolút élmezőnyében, mégpedig a kiemelkedően jó dalok mellett a sok közepes tétel, illetve az összességében totálisan átlagos (illetve nagyon ritkán, pl. Let It Be vagy Nevermind emlegetésénél megmosolyogatató) szövegvilág miatt. Persze itt is van kivétel, és furamód a dalszövegek legjobbjai is jórészt egybeesnek a korábban kiemelt dalokkal, így aztán felvetődik, hogy ennek a bandának (is) inkább EP hosszúságban kéne gondolkodnia, mert sajnos már hat dal után nagyon önismétlőnek hat a receptjük. 6,5/10 (Bene Gábor)

ARCADE FIRE – REFLEKTOR

Dátum: 2013. október 28.
Kiadó: Merge
Hossz: 75:12
Műfaj: art rock
Támpont: The Flaming Lips, of Montreal

Az Arcade Fire egyre csak nő és nő, egyre csak nagyobb és nagyobb dolgokban gondolkozik, emellett végtelenül divatorientált (lásd. gerillakampány, dresszkód balhé, interaktív klipek stb.) mégis mindenki barokkosan, szinte eszményítve tekint a Win és Régine vezette hetes tevékenységére, holott egy alig tíz éve alapított zenekarról beszélünk. De reálisan átlátva a helyzetet a dolgok hátterében mindössze az áll, hogy ez a zenekar szemtelenül hitelesen tud viselkedni, szép magyarosan megfogalmazva a szart is képes megetetni velünk úgy, hogy jó arcot vágjunk hozzá. Természetesen ez a mai szórakoztatóiparban egy óriási előny, de azért vicces olyan dolgokat megfigyelni, hogy míg a két évvel ezelőtti Grammy után azt volt a divatos szajkózni, hogy „who the fuck is Arcade Fire?” azóta valamilyen úton módon minden akkor értetlenkedőnek „régi kedvencévé” vált a Funeral lemez. Félreértések elkerülése végett nem azt állítom, hogy az Arcade Fire elfelejtett igazán jó nótákat írni azóta, csak önmagukkal szemben is igazságtalannak tartom, hogy az egyre gyengébb lemezeikkel érik el az egyre nagyobb, mindenféle sikereket. Ez a nagyon mitológiai hátterű duplalemez sem lett rossz, bár tény, hogy jó pár hallgatás után sem ragad meg a Reflektoron és az Afterlife-on kívül több dal az emberben, (na jó, azért engem a Joan of Arc első másodpercei is rögtön földbedöngöltek, milyen kár, hogy utána úgy megdöglik az a szerencsétlen nóta) azok viszont tényleg alaposan befúrják magukat a lejátszási listánkba, sőt meglepő módon még a rádióból is visszaköszönnek, természetesen hárompercesre kurtított verziókban. Felfoghatnánk úgy is a korongot, mint valami tisztelgést a hetvenes évek előtt (bár ez a Daft Punk dumája), itt van a már korábban emlegetett David Bowie is, hogy felénekeljen pár vokálsávot, bár az ő szimpátiáját már a korábbi érákban nyerték el Butlerék, a diszkóhangzás is abszolút kellemesen szokatlan a mai indietől, de mindezek nem elég relevánsak azzal szemben, hogy túl sok a fölöslegesen elnyújtott másodperc. A hatásvadászat magasiskoláját pedig már leplezni sem próbálják. 7/10 (Tóth Martin)

KINGS OF LEON – MECHANICAL BULL

Dátum: 2013. szeptember 20.
Kiadó: RCA
Hossz: 42:31
Műfaj: southern rock
Támpont: Black Rebel Motorcycle Club, The Strokes

A tennessee-i Kings of Leon tökéletes mintapéldája annak, hogy miként képes napjaink hanyatló MTV-je és az internetkorszak egy teljesen király, bár középszerű garázszenekarból poszterboyokat csinálni úgy, hogy közben a hitelességétől is teljes egészében megfosztja őket. Természetesen a többségnek fogalma sincs arról, hogy ez a zenekar egyáltalán létezett az indokolatlanul túljátszott 2008-as Sex on Fire kislemez előtt, és hogy anno stadionok helyett inkább a kiskocsmákat preferálták, sőt még a hajuk is béna volt (bár a dobos Nathan Followill már a „hipszterkultúra” elfajzás előtt is dús szakállt és szódásszifon szemüveget viselt). 2010-ben viszont sikerült nekik összehozni egy annyira harmat nagylemezt, hogy az már valószínűleg maguknak is fájt, így érthető módon bedobták az ilyenkor megszokott „vissza a gyökerekhez” témát, hogy legalább a már rég elpártolt ősrajongók felüssék kicsit a fejüket. Akármennyire is szeretnénk azt mondani, hogy ez részben sikerült, hisz az első kislemez Supersoaker valóban adott okot a megelőlegezett bizalomra, feszes ütemeivel és nyers nosztalgiájával, nem tehetjük. A Mechanical Bull-lal ismét nem sikerült jó lemezt letenniük az asztalra. A dalok kilencven százaléka természetesen így is köröket ver a legutóbbi Come Around Sundownra, de az olyan kellemetlenül elbaltázott szerzemények, mint a Wait for Me minden jó ízlésű hallgató kedvét szegi attól is, hogy legalább még egy esélyt adjon a limonádé ízű lemeznek egy újrahallgatással. Elkeserítő a dalszerzés bátortalan koravénsége, sőt már a U2-t sem nyúlják olyan hatásosan mint pár éve, ebből pedig arra merünk következtetni, hogy ha minden bizonnyal nem lenne valami életben maradási grammyvadász kényszere a fiúknak, akkor már rég abbahagyták volna a picsába. 4/10 (Tóth Martin)

SAVAGES – SILENCE YOURSELF

Dátum: 2013. május 6.
Kiadó: Matador Records
Hossz: 38:39
Műfaj: poszt-punk revival
Támpont: Siouxsie and the Banshees, Joy Division

A Savages debütje külföldön és hazánkban is sok tömjénfüstöt kapott, és valójában nem is nagyon emlékszünk a közelmúltból olyan lemezre, amit ekkora hype vett körül, úgy, hogy közben azért korántsem egyértelmű a kiugró minőség. Kétségeink oka pedig a revival anyagok létjogosultságának problémájában rejlik, melyet a „hozzáadott érték” alapoz meg: egy retróba tenyerelő bandánál alapvető követelmény kellene, hogy legyen valami pici plusz nyújtása a dicső elődök munkásságához. A többé-kevésbé rokon műfajokat vizsgálva fényt deríthetünk e fejlődési kényszer okára: egyrészt revival hullámokban is előfordul a túltermelés, ilyenkor pedig jó lemezek kellenek az életben maradáshoz (lásd emo revival), másrészt pedig egy sor, mára valamelyest relevanciáját vesztett műfajnál a korábbi hangzás egy az egyben történő megidézése helyett az inspiráció gyanánt történő felhasználás tűnik járható útnak (lásd „grunge revival”). Azt is érdemes megemlíteni, hogy egy múltidéző anyagnak mindig van (illetve jó lenne, ha lenne) egyfajta “ismeretterjesztő” szerepköre, a poszt-punk esetében pedig ez hatványozottan jelentkezik, hiszen egész mást jelent manapság ez a műfaj, mint amikor létrejött, egy grindcore, progresszív house, drone és Lady Gaga nélküli világban, nem meglepő, hogy a mai zenehallgatók nagy általánosságban nem értik a poszt-punk bandákat, művészkedőnek és túlbecsültnek tartják őket. De hogy a lényegre térjek, a Savages mindhárom felsorolt aspektusból elbukni látszik kevés eredeti és még kevesebb maradandó pillanatával (a lendületes, swinges Hit Me és a nagyon kellemes lezárás talán az egyedüli ellenpéldák), és bár nem tehetnek arról, hogy Jehnny Beth a nagymamám hangszínével rendelkezik, sajnos a fiatalabb korosztályok hallgatóit ez se fogja feltétlenül megnyerni.  A műfajra történő figyelemfelhívás (azon túl, hogy a hypegépezet azért elismerésre méltóan szájbarág mindent) pedig azért hoz kétséges eredményt, mert a Savages még csak meg sem próbál valamelyest közérthető lenni (még a Joy Division is könnyebb szívvel ajánlható a poszt-punkkal ismerkedőknek). Jó, ne legyünk teljesen igazságtalanok: ez egy korrekt poszt-punk lemez, de egy kifejezetten öncélú revival korong, aminél azért tavaly már sokkal szerethetőbbet hallhattunk. 5/10 (Bene Gábor)

DINOSAUR PILE-UP – NATURE NURTURE

Dátum: 2013. június 17.
Kiadó: SO Recordings
Hossz: 42:26
Műfaj: indie rock, grunge
Támpont: Colour of Fire, Nine Black Alps

A Leeds-i punkos, grunge-os alternatív/indie rock trio első igazi EP-jével, a The Most Powerful EP in the Universe!!-zel keltette fel magára a figyelmet, majd 2010-es első lemezükkel, a Growing Pains-zel egy egész kellemes méretű rajongótábort is szereztek maguknak. A világhírnévtől egyelőre még távol álló srácok már akkor megmutatták, hogy a dallamos, keményebb rockhoz nagyon értenek, az elég beteg klipjéről elhíresült Mona Lisa és az alulértékelt, ámbár egyértelműen rajongói kedvenc Traynor akkor nagy slágernek is számítottak az erre fogékonyaknál. A nagy folytatásra tavaly júniusig kellett várni és egyértelműen az előző két számhoz párosított dalformákat várták vissza a rajongók, ami sajnos csak félig-meddig teljesült. Összességében elmondható, hogy a Dinosaur Pile-Up az ilyen számok írása téren még mindig ügyes, a nyitó Arizona Waiting, a címadó Nature Nuture, a PeninsulaHeatherDraw a Line trió egyértelmű csúcspontok, ami nem is nehéz a töltelékszám-szagú, lötyögősebb darabok mellett (pl. Derail, The Way We Came). Szerencsére ezekből van kevesebb, a lemez nagy részét a két végpont közötti közepes tempójú, egyszerűbb dalok alkotják, így unatkozni semmiképp sem fogunk az angolokat egyre jobban jellemző zajos hangzás és magas ének kombó mellett. Ha egy kicsit jobban ráállnak erre a vonalra, és nem hagynak le olyan zseniális számokat, mint pl. a FaceBook-on ingyen osztogatott b-oldalas Hanging by a Thread, akkor simán túlléptek volna a Growing Pains sikerén, így viszont egyelőre várnunk kell egy címét jogosan viselő The Most Powerful LP in the Universe!!-re. 6,5/10 (Benyo)

FOALS – HOLY FIRE

Dátum: 2013. február 11.
Kiadó: Transgressive
Hossz: 49:50
Műfaj: indie
Támpont: The Maccabees, Tame Impala

Igazából ez az a lemez, ami miatt örülök annak, hogy visszatekintő jelleggel és nem pedig tavaly februári megjelenésekor kellett róla írnom (ami egyébként már csak azért is képtelenség, mert márciusban „debütáltam” az oldalon), ugyanis abból garantáltan egy vadul hullámzó fikatenger lett volna, mintsem megfontolt mélyelemzés. Azóta alaposan megrágtam és megemésztettem azt a tényt, hogy a Foals bizony pálfordulást hajtott végre az Antidotes óta, melynek oka az akkori indie hullám teljes elhalványulása és ráeszméltem arra, hogy ők a lehető legjobban vették tudomásul és hidalták át ennek lezajlását. Ugyanakkor hálás vagyok Yannis Philippakiséknak, hogy nem adták el teljesen a lelküket a mainstream világnak, hanem a dalszerzői és hangszeres fejlődés eszközét választották az ellen, hogy bárki is a rossz nyájba terelje őket. Persze a Holy Fire nem tökéletes. Labilisan lavírozik a rádióbarátság és a hipszterkölykök ingerküszöbének határán, mely szélsőségessé teszi a lemez megítélését, persze ez még mindig előnyösebb az érdektelenségbe fulladásnál. Sikeresen elérték viszont azt, hogy mindenki találjon magának legalább egy megfelelő hallgatnivalót az anyagon, amit garantáltan szeretni fog. Jól szemlélteti a két szélsőséges „dalcsoportot”, hogy a 10 számból lassan az album felét kiadták már külön kislemezekként, ezeket aktívan játsszák a rádiók (a kereskedelmiek is), míg a másik fele az aprólékosabb, egyszeri hallgató számára élvezhetetlenebb szerzeményeket foglalja magába. Átmeneti állapot tehát, amit a Holy Fire képvisel jelenleg. Van egy olyan megérzésem viszont, hogy a fiúk az eszüknél fogva inkább a király slágerek írására, mintsem a sznobizmus kielégítésére fognak fókuszálni a jövőben, mely az MR2-kompatibilisség felé fogja billenteni a mérleget. Addig viszont, amíg képesek olyan fogós szerzemények kiötlésére, mint a My Number, az Inhaler, a Late Night, vagy a Bad Habit és a csikók nem hagyják betörni magukat tévéreklám aláfestő zenéinek a szintjére, tőlem nem fognak rosszabb osztályzatot kapni, mint 8/10. (Tóth Martin)

DAVID BOWIE – THE NEXT DAY

Dátum: 2013. március 8.
Kiadó: Columbia
Hossz: 53:17
Műfaj: rock
Támpont: David Bowie

Mivel tudnánk jobban bizonyítani azt, hogy 2013 a meglepetések éve volt, mint azzal, hogy a populáris rockzene minden idők egyik leghatalmasabb polihisztora, a csodálatos David Robert Johnes, ismertebb nevén David Bowie csak úgy a semmiből, tízéves szélcsend után előrántott egy teljes nagylemezt. Jó, utólag kiderült, hogy a mester igazából már két éve dolgozott, meglehetősen lustácskán a The Next Day című korongon. A megmosolyogtatóan cinikus magatartás érezhető a borítón is, ahol Bowie egész egyszerűen beleszerkesztette az album címét a nagysikerű 1977-es „Heroes” világhírű fotójába, lazán áthúzva annak címét és kitakarva saját fiatalkori énjének arcát. Szerencsére a lemez nem egy fellengző kioktatás, ez nem az ő stílusa, hanem egy kitűnő bizonyítvány arról, hogy ha valaki úgy isten igazán érti a dolgát, az hatvan fölött is huszonéveseket megszégyenítő energiával és korszerű eszközökkel képes olyan dalokat felmutatni, melyek bárhol bármikor megállják a helyüket a színtéren. Bowie persze mindig is követte teremtette a divatot (és itt most nem a TV-reklámos szereplésekre gondolok) az idő egyedül talán a hangterjedelmén érezhető, de az olyan szerzemények, mint az utalásokkal fűszerezett How Does the Grass Grow?, a Tilda Swintonos klippel mindenki retinájába és hallójáratába beékelődött The Stars (Are Out Tonight), vagy a riffjével Jack White-ot idéző (You Will) Set the World on Fire egyszerűen annyira hibátlanul vannak megírva, hogy a nem csekély életműből is torony magasan kiemelkednek. Talán egyedül a Where Are We Now? lóg ki kicsit a sorból kesergő, agg melankóliájával, ami így nem meglepő módon számomra meg is örökölte az „Év legrosszabb beharangozó dala” címet. 9/10 (Tóth Martin)

MGMT – MGMT

Dátum: 2013. szeptember 17.
Kiadó: Columbia
Hossz: 44:10
Műfaj: pszichedelikus rock
Támpont: korai Pink Floyd

Az MGMT folytatja ott, ahol abbahagyta. A kiforratlanságával megnyerő debüt utáni Congratulations egyértelmű elmozdulást mutatott az általuk fémjelzett pszichedelikus reneszánsz irányába, mely most csúcsosodott ki igazán a névtelen lemezzel. Minden eddiginél több korai Pink Floyd hatás, ezáltal több gitár és valljuk be, kevesebb sláger. Ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor valójában egy épkézláb slágerről sem beszélhetünk a lemezen, hacsak a Letterman show történetének legszürreálisabb élő fellépését eredményező Your Life is a Lie-ra rá nem erőltetjük rá ezt a bélyeget. A lemez előrehaladtával pedig egyre csak emészthetetlenebb szerzeményekkel találkozhatunk, melyek első, vagy akár többszöri hallásra is olykor diszharmonikusnak és kényelmetlennek hathatnak. Talán a király videoklipes Cool Song No. 2 és a Faine Jade-feldolgozás Intospection megszólalása képezi azt a középutat a korai, olykor gagyiba hajló, de fülbemászó nóták és a mostanra eluralkodó, tripszerű elszállások között, melyek túlontúli megerőltető azonosulás nélkül is szimplán…élvezhetőek. Szó se róla, kiváló hangulatokat képes tükrözni, sőt generálni is az MGMT, viszont azt senki se állítsa, hogy bárhol bármikor egy hullámhosszra lehet vele kerülni, mert az vagy álművészkedik, vagy mindig be van állva (mint a zenekar maga). Ez a duó mindig is imádta leszarni, hogy ki mit gondol róluk és mindig képes volt pimaszul abszurd akciókra, szóval egyáltalán nem lenne meglepő, ha a jövőben még inkább elfordulnának a közönségbarát megmozdulásoktól, kérdés, hogy ezzel milyen arányban képesek elmarni maguktól az eddig látszólag elszánt ősrajongókat, vagy szert tenni újakra. 6/10 (Tóth Martin)

NICK CAVE AND THE BAD SEEDS – PUSH THE SKY AWAY

Dátum: 2013. február 18.
Kiadó: Bad Seed Ltd.
Hossz: 42:40
Műfaj: alternatív rock
Támpont: The Birthday Party, Einstürzende Neubauten, Bob Dylan

Szóval, a kiinduló pontunk az lehetne, hogy ha valaki arra vetemedik, hogy elejétől a végéig meghallgasson egy klasszikus singer-songwriter lemezt, az ennyi erővel arra is megkérhetné a szomszédját, hogy csapja homlokon egy fejsze élével. Túlzás? Egész biztos, de az is, hogy az ilyen anyagok gyakran rettentő túlnyújtottak és laposak, nem csoda, hogy az ebbe a kategóriába tartozó zenészek jelentős részére egy-két kiemelkedően jó dalukról szoktunk emlékezni. Persze, meggyőzően lehetne érvelni, hogy a Nick Cave & The Bad Seeds mégsem csak Cave magánprojektje, hiszen pl. korábban Mick Harvey, most meg Warren Ellis is tettek hozzá bőven nyersanyagot, mégis, ebben a bandában azért az ausztrál poszt-punk egykori helytartója a főnök. Ráadásul az a tény is aláhúzza a dalszerző-énekes jelleget, hogy Cave nevét a legtöbben (pl. a Sikth rajongók kivételével) valószínűleg a Kylie Minogue-gal felvett duett kapcsán ismerik, ami nem meglepő, hiszen ennél nagyobb slágert valószínűleg nem is írt az öreg, valamint a blues és a folk (ezúttal) domináns jellege is könnyen párhuzamba állíthatja a bandát a Dylan/Springsteen vonallal. A fenti „besorolás” értelmében pedig ezt az albumot már néhány épkézláb dal jelenlétében is jónak lehetne titulálni (Wide Lovely Eyes, Water’s Edge, Mermaids), de szerencsére eléggé hallgatható lett az album ahhoz, hogy ne kelljen görcsösen magyarázni az értékeit. Ami miatt ugyanis már az első hallgatás után megszavazzuk magunkban a további köröket, az a magával ragadó hangulat, és az a fajta egységesség, ami miatt nem fogunk kizökkenni az atmoszférából, ha már egyszer berántott (ellenpéldaként lásd a tavalyi Peal Jamet, vagy éppenséggel a Let Love Int). Egyedül néhány nüansz (Cave időnkénti modorossága valamint néhány teljesen infantilis dalcím és szöveg) lehet zavaró, de egyébként a „spoken word”-ös és a hatásos dallamokkal dolgozó dalok ügyes váltakozása, valamint a továbbra is hihetetlenül ügyes hangszerelés (nem csoda, hogy filmzenéket bíznak a faszira) könnyen eléri, hogy 2013 egyik legjobb hasonló albumaként könyveljük el a Push the Sky Away-t. 7/10 (Bene Gábor)

ROB ZOMBIE – VENOMOUS RAT REGENERATION VENDOR

Dátum: 2013. április 23.
Kiadó: Universal Music Enterprises
Hossz: 38:45
Műfaj: industrial rock
Támpont: White Zombie, John 5

Az emberben teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, miszerint a lassan 50 éves Rob Zombie mégis mit akarhat 2013-ban? Szerepelt videojátékban, rendezett már mozifilmeket, animációs filmet, epizódokat különböző sorozatokhoz, szinkronszínészkedik, saját képregénye is van, illetve a szebb napokat megélt industrial hard rock műfaj egyik utolsó, hiteles matuzsáleme. Nos, míg a 2010-ben megjelent Hellbilly Deluxe 2 akkora figyelmet keltett fel, mint egy üzbég NBIII-as krikettliga ponttáblázata, addig a Venomous Rat Regeneration Vendor nagyon is korrekt hírverést kapott mind a sajtóban, mind a közösségi oldalakon. Bár 2006 óta csak egy doboscsere volt 2011-ben, a két lemezt mégis, mintha egy teljesen más tagság rakta volna össze. Ha valamiért lehet/lehetett szeretni Rob Zombie-t, akkor azokért a pillanatokért, amiket itt is hallhatunk. Hihetetlen sok hangfoszlány bevágásokat hallhatunk, kemény, tökös hard rock témákat, a még tűréshatáron mozgó industrial torzításokkal együtt. Míg az előző lemezen aludni lehetett, a YouTube-on is korrekt nézettséget produkáló  aktuális sláger, a Dead City Radio and the New Gods of Supertown akkorát szól, hogy már azért önmagában megéri a lemeznek egy esélyt adni. John 5 akkori önmagához képest brillírozik és csak tolja a jobbnál jobb témákat annak a Rob Zombie-nak a hátsója alá, akinek a hangja konkrétan semmit nem változott az utóbbi két évtizedben. A védjegynek mondható hangzásukat igazán magukkal hordó számok (Behold, the Pretty Filthy Creatures!, White Trash Freaks, stb.) most is felvállalhatóak, egyedül csak a picit erőltetett Grand Funk Railroad feldolgozást (We’re an American Band) és a teljesen felesleges Theme for the Rat Vendor intermezzót selejteztem volna. Egy teljesen szerethető, nagyon jól szóló industrial hard rock lemezt kaptunk és még az őszinte jelzőt sem tudnám elvitatni tőlünk, mert egyszerűen érezni lehet a hangulatbeli különbséget, hogy ezt tényleg élvezettel írták. Külön öröm, hogy az idén június 16-án startoló Aerodrome Fesztiválon is fellép, így még inkább ott a helye mindenkinek, mert ez élőben még duplán annyira jól fog szólni, mint lemezen! 7/10 (Benyo)