House Vs. Hurricane – Perspectives

Ha előkapnánk nagymama százéves atlaszát, és rá akarnánk bökni a House Vs. Hurricane szülőkontinensére, azt bizony a keleti oldalon kellene keresgélni, hiszen a kenguruk és 100 lábú óriáspókok földjén látta meg a napvilágot a banda, így a második mondatom már meg is lett cáfolva, de ettől tekintsünk el a továbbiakban. 2008-ban első helyet szereztek meg egy helyi tehetségkutató versenyen, 144 bandát megelőzve, melynek eredménye egy El Shaddai Records által szponzorált lemez lett, amely Forfeiture EP néven meg is jelent még abban az évben. Annyira nagy volt az öröm, hogy rögtön ki is rúgták a dobosukat és a basszert is, így lelkileg megújulva láttak neki a koncerteknek, egy évvel később már a Bullet For My Valentine, Parkway Drive és a The Amity Affliction oldalán járták a kontinensországot. Nem sokáig tétlenkedtek azonban, hiszen még 2009-ben elutaztak Amerikába, hogy felvegyék a Perspectives névre hallgató nagylemezüket, amit 2010-ben már az új kiadó, a Shock Entertainment kezdett el terjeszteni.

Kicsit tipikus a lemez, és kicsit mégse. A metalcore és az emocore ilyen szintű ötvözése már akkor sem volt újdonság, sőt, de szerencsére nem a buta oldaláról fogták meg a dolgot, mint tette azt például az Attack Attack! a legutolsó lemezén. Az alapból dallamosabbra vett alapgitárra nem csak a szintetizátor szüli rá a dallamokat, hanem a kettes gitár is jelentős szerepet kap, sok helyen hallhatunk kifejezetten technikás részeket, amik remekül szólalnak meg akár a súlyos breakdown vagy egy lazábbra vett riff közepén is. Ezt tetézi az a fajta változatosság is, amely nem engedi a figyelem lanyhulását, hiszen a lassabb és a pörgősebb témák okosan és remek időzítéssel váltják egymást a dalokon belül, bár a háromnegyed órás játékidő sajnos így is egy kicsit túlhúzott lett. Amit pozitívumként lehet emellett megemlíteni, hogy a szintetizátorost nem csak dísznek tartják, ő bizony beletenyerel mindenhova ahova éppen kedve tartja, legyen az egy keményebb kiállás színesítése, vagy egy poszt-rockos téma díszítése, mindenhol talál magának valamit, ahol nyomogathatja a gombjait. Bár legtöbbször ezt negatívumként említhető, de nagyon szerethető dolog az, ha valaki képes megérteni, hogy egy lassú, érzelmes átvezetőbe nem a 600 decibeles dubstep/trance effekt való, hanem a háttérben az aranyos csilingelés. Ének terén sajnos nem a legjobb a helyzet, mert bár Ryan McLerie hangja remek, sajnos az énekdallamok nem igazán ragadnak, így egy igen kritikus ponton bukik el a banda. Kifejezetten barátságos hangszíne van egyébként, amiket anélkül is szívesen elhallgat az ember, hogy bármiféle dallamot erőltetne ki magából, de ez így mégsem az igazi.

Mivel a lemez már lassan két éves lesz, így hamarosan már itt az ideje az új nagylemeznek (ami már be is lett jelentve), úgyhogy bátran nézhet elébe bárki, aki szereti az efféle mulatságot. Az átlagnál kicsit több elektronikával megfűszerezett metalcore lemez, kissé átlagos énekkel, de annál okosabb hangszeres részekkel. Lehet mutogatni barátoknak, barátnőknek, hogy a Scarlett O’Haara szemétjéhez képest ez mennyivel értékelhetőbb alkotás, ha pedig ezt mégsem tudja belátni, akkor bátran lehet szétcsapni a fején a cd-tokot, még egy nyomós érvként. Az új lemezig pedig vágjuk a centiket és imádkozzunk, hogy a hibákat képesek lesznek javítani és megmenteni a stílust a biztos haláltól.