Hostage Calm – Hostage Calm

A Hostage Calm 2008 májusában robbant be a Lens tizenegy dalával, és már akkor lehetett érezni, hogy valami történni fog, mikor a harmadik dalig csak húsz perc után jutottam el: nem, nem emelték négyzetre a fiúk a Fucked Up idén már annyira nem működő „ötperces punk dal” receptjét, csak épp az Audible-lel összehoztak egy annyira replayért kiáltó slágert, ami vidám táncba vinné még Henry Rollinst is. Ugyan a Lifetime nélkül legalább annyira nem lettek volna sehol, mint a Shook Ones, de sok más kollégájukkal ellentétben azért ők is hozzátettek valamit Yeminék örökségéhez: a dallamos hardcore-ba kevert punk ízek mellett néhol a ’80-as évek végének hardcore-tól való eloldalgása is felbukkant a Lens sajátos világában (a Quicksand még a banda nevében is ugyebár). Az underground sajtó így aztán fel is emelte a zenekart a megérdemelt piedesztálra, mert a srácok ha nem is játszottak le új színt, de legalább megmutatták, hogy van a kezükben sorindító lap.

A self-titled folytatás már a Run for Covernél (napjaink egyik legjobb rostere) jelent meg, és az előző lemezt záró Pushing the Paradigm dobhártyában oldódó punk témája után meglehetősen meghökkentően kezd el, ritkán rejt egy tipikus záródalt a #1 track. Persze legyintünk, hiszen a lazaság mindig is a műfaj sajátja volt, viszont a folytatás már elemi erővel rántja szemöldökünket egyre emelkedő hajvonalunk felé. Történt ugyanis, hogy egyrészt elhagyták nagyjából teljesen a hardcore-t, ráadásul az énekes Chris Martin is elkezdett úgy énekelni, mint híres névrokona. „Pofon a hardcore punknak” – gondolhatnánk, de többről van itt szó, a fiúk ugyanis egyszerre idézik meg a Smiths klasszikus dalait, a korai Weezert, a Ribbons and Sugart, a harmadik Crime in Stereo lemezt, és egy nem létező, műfajok közti Schengeni egyezményt. A megszólalás powerpoposan lágy, a dalok pedig állandóan ugrálnak a pop-punk és a poszt-punk közt – olyasmi történik az album amúgy szinte tökéletes dalaiban, amit a Clash kapcsán forradalomnak, és történelmi jelentőségűnek neveztek (a Blacklistednél meg borzalomnak és meggondolatlannak). Iszonyatosan pofátlan lazasággal latin(!) zenei elemeket húznak elő a kalapból (Ballots/Stones), és úgy általában visszatérő vendég a billentyű és a tapsolás, mintha nem is Connecticutból, hanem legalább Hawaiiról jönne a zenekar. A politikus szövegekkel teli és állandó együtténeklésre tervezett dalokban egyedül a középtempó az, ami miatt nem olyan az egész, mint egy „Punk Goes… Whatever It Is” válogatás. Csak épp ez nem vicclemez. Ez többnyire komoly, és végig jó, a Rebel Fatigues doowop pillanataitól a Jerry Rumspringer ’90s naivitásán át a War On A Feeling direkt túlzásva vitt nagyívűségéig.

Szokatlan, abszolút nem olyan, mintha 2010-ben hozták volna össze, de behúz abba a csőbe, ahol napokig csak ezek az idegesítően légies, és fájdalmasan fogós dalok szólnak. Az olyan címkefétisisztáknak, mint én, külön pofon a Hostage Calm, hiszen erre simán rá lehetne fogni azt, hogy leváltja a Rival Schoolst a legposztabb poszt-hardcore banda trónján, vagy hogy revivalabb mint az összes poszt-punk revival. Alternatív, szokatlan, de úgy tűnik, hogy a 2010-es punkok vannak annyira nyitottak, hogy a zenekar váltását elfogadják, így pedig igen szép jövő áll előttük, bár a bandwagon feltehetően nem ebbe az irányba fog továbbhaladni – ami igazából nem is olyan nagy gond. A hardcore punk maradjon a saját evolúciós útján, de azért időről időre nem árt, ha megmutatja, hogy más ágyában is alfahím tud lenni.

9/10