Holding Onto Hope – Holding Onto Hope

Tracklist:

01. Old Voids
02. Hollow Vessel
03. Low
04. Mediums
05. Ourselves
06. Forsaken: Take I
07. The Indication
08. A, Momentum
09. Forsaken: Take II
10. Don't Grieve For Me, For Now I Am Free

Hossz: 43:16

Megjelenés: 2011. október 4.

Kiadó: Come & Live Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Lassan másfél év telt el azóta, hogy az amerikai Holding Onto Hope hazánkban járt, de még mindig képesek lehetünk összerezzenni, ha arra a zaklatottan felemelő háromnegyed órára gondolunk, amit az egykori Pogo Loco színpadán műveltek a srácok. Őszinte zene, őszinte emberektől, akik tényleg azon vannak, hogy ami a szívükön van, minél több emberhez eljusson. A bizonyítási lehetőség pedig végre elérkezett, hogy megmutassák, két alapító tag elvesztése után is képesek olyan lemezt írni, amely tud úgy sötét lenni, hogy közben a fény felé vezessen.

Egyfajta csodának is tekinthető, hogy idáig eljutottak, mivel az utóbbi időben minden gond a nyakukba szakadt: a már említett tagcserék elég érzékenyen érintették a bandát, ugyanis a Holding Onto Hope arculatát erősen meghatározó kiabálós vokalista, Cory O’Keefe elhagyta a bandát, akit később Matt Black gitáros is követett. Ezután a kiadójuk (Come&Live) általános gondja – a pénztelenség – sújtotta őket, hiszen a nonprofit szervezet bandái általában úgy “könyörgik” össze a megfelelő pénzmennyiséget a lemezeik felvételére. Ezek az akciók 90%-ban sikertelenek, így a kétmilliós lemezfelvételi költségek nagy részét maguknak kellett kifizetniük, mindenféle másodállást vállalva a bandát érintő tevékenységek mellett. Ennek köszönhető sajnos az is, hogy idén nem sikerült összehozni az Európa turnéjukat a Showbread-el, pedig nagyon vágytak vissza az öreg kontinensre. A Cory O’Keefe által hagyott űrt Anton Kellner, egykori Commends tag próbálja betölteni a csapatban, így az általános turnézási gondok mellett legalább ez a problémájuk megoldódott az utóbbi évben.

Ezekkel persze egy átlagos zenehallgatónak nem kell szembesülnie egy lemez hallgatásakor, így hát érdemes rátérni arra, hogy mit is hallhatunk a legújabb albumon. A debütáló EP és az Of The Sea nagylemez technikásabb emocore vonásai hamar elnyerték az ember szívét, főleg a lágyabb, post-rockosan csilingelő átvezetőkkel fűszerezve. Míg előbbiből ismét kapunk bőven az új albumon, utóbbit sajnos el kell felejteni, hiszen az új Holding Onto Hope sötétebb, és keményebb, mint amire számítani lehetett. Nagyon ritkán szembesülünk lassabb leállásokkal, általában csak a tiszta ének által megkövetelt középtempós riffek kíséretében (illetve egy dal erejéig). Bár az ezzel járó kevesebb fogódzkodó talán nehezebbé teszi a lemez emésztését, mégis megvan ugyanaz a hangulat, amitől az előző lemez olyan zseniális lett és ami miatt ez az album sem enged a végéig. A gitárosok parádéznak, főleg a remekül megszólaló szólógitár által szolgáltatott melóadiabombák lopják be magukat az ember szívébe, de az is nagyon szerethető, hogy nem nyomnak le a torkunkon töménytelen mennyiségű breakdown-t, hanem az Of The Sea-hez hasonlóan egyszerű, de remekül odaillő riffekkel töltik ki az esetleges üresjáratot. A már említett kritikus ponton is remekel a banda, Anton Kellner ordibálós vokálja elképesztően érzelemdús, néha el is felejti az ember, hogy új srácot hall a lemezen, mégha ez egy kicsit elvárás is volt, mind a banda, mind a rajongók részéről. Az átlagos, néha beszédbe átcsapó üvöltés, és a magas károgás közt hihetetlen ügyesen tud játszani, ahogy az adott rész megkívánja, ettől pedig egy óriási érzelmi hátteret tud adni a daloknak. Ami azonban egy kicsit elszomorító, az az, hogy Matt Black távozása nem csak egy remek gitáros, hanem egy kiváló tiszta énekes elvesztését is jelentette, akit Anton sajnos nem tud száz százalékban pótolni. Az énekdallamok nem ülnek mindig, és a hangja is bizonytalanabbnak tűnik a magasabb tartományokban.

A hangulat fenntartásához hozzájárul a lemezt végigkísérő “sztori”, ami az utolsó szám kivételével végig tele van kétségekkel és kérdésekkel, és így remekül passzol a feszített tempójú dalokhoz. Önmagával meghasonult főhősünk a múlttal harcol, és azzal, hogy az életét megkeserítő dolgokat el tudja engedni, hogy újra élőnek érezhesse magát. Az Istent hibáztató látásmód a végére teljesedik ki, ahol meglátva a fényt döbben rá, hogy magának köszönhet minden fájdalmat, amik most méregként áradnak szét a testében. A lemez első fele ebből a szempontból talán még jobbra is sikerült, olyan dalokkal az élen, mint az Old Voids, vagy a Hollow Vessel. Az egyetlen törés a lemez felénél érkezik a Forsaken: Take I személyében, ami végig egy lassabb tempójú dal, és amiben Anton végig tisztán énekel. Akik a régi lemezen a lágyabb vonalat kedvelték jobban itt egy kicsit fellélegezhetnek, hiszen ha nem is a egy kiemlkedően jó dal az albumról, mégis igen kellemes kis átvezető, a történet szempontjából pedig a fordulópont, ahol a keserűség mögül kilépve esélyt lát a történet szereplője arra, hogy a szenvedések valamikor véget érhetnek. Az album zárása sajnos nem sikerül a legjobban, a kissé széteső dallamos éneknek köszönhetően, bár így sem lehet igazán panaszunk, hiszen az érzést, hogy egy nagyszerű háromnegyed óra áll a hátunk mögött, nem tudja elrontani.

Talán szájhúzogatásra adhatnak okot az olyan változások, mint a kissé gyengébb énektémák, vagy az ambientes belassulások hiánya, de van annyira nagyszerű banda a Holding Onto Hope, hogy ezek a hibák idővel elfelejtődjenek. Óriási dalokat írtak ismét, és a kiüresedő színtérnek megmutatták, hogyan is kell ezt az egészet csinálni. Sokszor megkapták az Underoath-kópia címkét, ami már egy ideje bőven nem helytálló, de ha a két banda közül kéne választanom, mindenképp őket preferálnám, mert ezt a fajta őszinteséget már nem érezni a nagytestvérnél. Sajnos a kiváló teljesítményhez nem társul akkora hírnév, mint amekkorát megérdemelnének, ez pedig több, mint elszomorító. Akiknek felkeltette a figyelmét a banda, mindenféle rossz érzés nélkül, ingyen letöltheti az albumot a kiadó honlapjáról, és terjessze minél nagyobb körben, mert ha valakik megérdemlik a figyelmet, azok ők.

8,5/10