Hogyan cseréljünk reklámarcot? – célkeresztben az új Arch Enemy lemez

Ha egy nő kerül a zenekar élére, két fajta szerepet vállalhat fel. Egyrészt a szó legnemesebb értelemben vett nőiességét felhasználva alakítja ki saját és bandája image-ét. Másrészt a neméből fakadó alaptulajdonságai helyett férfi társai szerepét is megpróbálhatja betölteni, az ő szerepeiket felöltve gyakorlatilag „női férfiként” irányíthatja a zenekart. Na persze nem a Conchita Wurst-i értelemben. Egy triviális példával élve: Sharon den Adel (Within Temptation) minden körülmények között Nő marad a színpadon, míg mondjuk a Kittie élén álló Morgan Lander gyakorlatilag Dez Fafara cicikkel (élénk képzelőerővel bíróktól elnézést). Bármilyen furcsán is hangzott mindez, önmagában nem értékítélet és nem is valamiféle hímsovinizmus rejlik mögötte. És szögezzük le azt is, hogy még csak nem is az adott hölgy dekorativitásának függvénye, hogy nőies vagy férfias nőként tekint rá a közönsége. Leginkább a betöltendő státusz az, amivel együtt jár bizonyos viselkedésforma, ami miatt a mai napig valahol attrakció számba megy például az, ha egy nő nő létére hörög vagy úton útfélen az „f betűs” szót ismételgeti két szám között.  A fent leírtakat tökéletesen alátámasztják az olyan, lépten-nyomon elhangzó félmondatok, mint az „az angyali külső igazán ördögi belsőt takar…”, vagy hogy „azt gondolnánk egy morcos férfiből törnek elő ezek a hangok, nem pedig egy törékeny nőből…”.

Az Arch Enemy frontemberévé válás többek közt hasonló okokból kifolyólag jelenthetett kihívást Angela Gossownak, amikor az ezredfordulón csatlakozott a svédekhez. Idei kiválását követően utódjának, az Agonist élén már megismert Alissa White-Gluznak ilyen szempontból már könnyebb dolga volt, hiszen ezt az utat már simára taposták ő előtte, neki csak meg kellett felelni a banda által támasztott elvárásoknak: „tudj hörögni” „legyél nő”. Az irónia mögött valójában a legújabb agyag, a War Eternal okozta fásultság áll, és erről legkevésbé a kanadai hölgy tehet. Ugyanis jól lehet, hogy az Arch Enemy Alissa személyében szert tett egy vadonatúj reklámarcra, aki e tekintetben tökéletes választás, mivel nagyon mai, nagyon divatos és abszolút jól mutat a címlapokon, viszont zenei értelemben semmiféle vérfrissítést nem jelent a banda számára. Pedig erre nagy szükség lett volna.

A Gossow éra első termésével (Wages of Sin – 2001) ugyanis egy olyan útra léptek, amihez az Anthems of Rebellion még hozzá tudott tenni valamennyit, azonban az ezt követő korongok már vajmi keveset. A három évvel ezelőtti Khaos Legions is csak annyit tudott elérni, hogy eggyel gyarapította a minőségi, ám teljes mértékben kiszámítható produkciók számát. Az új lemeznél biztató volt a tufa, old school death metal zenekarok világát idéző, Costin Chioreanu által készített borító, és a tagcserék (gitáron Nick Cordle váltotta fel szólókarrierére összpontosító Christopher Amottot) miatt megvolt az esély rá, hogy némileg kizökkennek az eddigi vágányról. A valóság azonban az, hogy az olyan pályatársakhoz hasonlóan, mint az In Flames vagy a Children of Bodom ők sem képesek elszakadni a komfortzónájuktól. Kilencedik stúdiólemezük is tartalmazza mindazt, amit az elmúlt években hallhattunk tőlük: végtelenül dallamos, neoklasszikus ízektől sem mentes gitárfutamok, kő egyszerű, könnyen megragadó és együtt üvölthető refrének, dinamikus dobolás. Röviden: Arch Enemy féle minőségi dallamos death metal, minden ismertetőjegyével. Ha nagyon különbségeket kellene keresni, akkor elmondható, hogy ezúttal mintha még az eddigieknél is hangsúlyosabban jelen lenne a gitármunkában a dallamosság, amitől helyenként egészen az első három-négy Bodom lemez által fémjelzett vonal sejlik fel, na persze megalomániás szintetizátorfutamok nélkül. Van viszont színesítő jelleggel némi szimfonikus jellege egyik-másik szerzeménynek (Avalanche, Time Is Black). Valójában ez minden, amit fel tud mutatni az előző agyagokkal szemben a maga javára a War Eternal.

Összességében nincs nagy baj ezzel az albummal, sem Alissa személyével, nagyjából ugyanazt lehet elmondani a zenekar kapcsán, amit három évvel ezelőtt is. A Michael Amott vezette társaság egy logikus lépést követően elkészítette az életmű logikus folytatás, ami a rajongók számára egészen biztosan nem okoz csalódást. A többiek meg valószínűleg megjelenése óta a legutóbbi Carcasst nyüstölik, és nem ennek hatására fogják félredobni. 6/10