Mixtape Special: Hip-hop #1

ILL BILL & VINNIE PAZ

Heavy Metal Kings
(Uncle Howie Records, 2011)
7/10

Az év talán leginkább várt raplemeze volt a Heavy Metal Kings, hiszen két legendás arc, a La Coka Nostrából és még vagy féltucat helyről ismert Ill Bill (avagy William Braunstein, Necronak pedig bátyó), illetve a Jedi Mind Tricks vezére, az ezer közül is felismerhető orgánumú Vinnie Paz (avagy Vincenzo Luvineri, de volt ő már Osama Vin Laden is) fogott össze. Már máskor is összefutott a két mázsás úriember, hiszen 2006-ban Bill bátyó felbukkan a Heavy Metal Kings című dalban a Jedi Mind Tricks akkori lemezén (elég emlékezetes lett a Carmina Burana részlettel meg a Mobb Deep hangmintával), majd producelt két dalt is a szintén Vinnie által vezetett hip-hop szupergrupp, az Army of the Pharaohs második lemezen, amit egy évvel később Vinnie viszonzott is, mikor DJ Lethal alapjára ő is rappelt Ill úr 2008-as albumán. Olyan fazonok ők ketten, akiket viszonylag gyorsan be lehet mutatni, elvégre egy arcuk van, ami viszont letépi mindenki másét, pont emiatt ők kimondhatnak olyan dolgokat, amiket hallva másokat kinevetnénk, esetükben viszont a szar is vigyázzba áll az emberben. Baromi meggyőzően is kezd a Heavy Metal Kings a Keeper of the Seven Keys (akik sikerrel feledték el a metálos korszakukat, azoknak mondom, hogy Helloween) című slágerrel, ami alá úgy ágyazott meg C-Lance, hogy kb. egy hétig, az első kisebb infarktusomig tűrtem meg csengőhangként – még szerencse, hogy a durva alapokhoz a szövegek is illenek: Vinnie egyből azzal kezd, hogy „When y’all was fucking around with Bush, I was running with Saddam”, megteremtve ezzel a kellően kritikus politikai ízeket, amelyek egyikőjüktől se állnak távol. Nem ez lesz a Why?-hoz szokott kardigános gengszterek kedvenc lemeze, mert semmi szarozás meg metázás nincs, olyan sorok érkeznek sorban, mint „The only thing you motherfuckers set was the alarm, I’m stronger than the motherfucking Tet in Vietnam”, az első dalból gyakorlatilag Paz bá’ összes szavát lehetne idézni, annyira jól sikerült a verzéje – igaz, a megértéséhez ajánlott néha megnézni egy-két hírműsort. Annak ellenére, hogy Vinnie rekedt hangjával nem tud versenyezni, Ill Bill is remek szövegeket írt, bár tény, hogy az övéi valamivel összetettebbek, nem olyan arcbamászóan hatásosak, mint az „I don’t mean weapons when I say that I’m dealing arms”. Továbbhaladva a lemezen kicsit gyengülnek a dalok, ami az ebben a körben megszokott betegségnek köszönhető, avagy túlírják magukat, túl sok a dal, túl hosszú a lemez, összefolynak a konteók, a Malachi York említések, és hiába hallja az ember a remek metal kikacsintásokat („I carry black metal like I’m Venom’s second album”, „If not then I’mma have to take the lead like Jeff Hanneman”), egy idő után szelektálni kezdi a tracklistet. Még szerencse, hogy a lemez nagyobbik fele hibátlan, az olyan dalok, mint a gyönyörűen ringatózó Impaled Nazarene (érdekes az alap-szöveg viszony, azzal kezd Vinnie, hogy Walt Disney náci volt, és Jackót az Illuminati nyírta ki), a vallás és háború témákkal dolgozó, hangulatos Children of God, vagy a húzós King Diamond és Vice of Killing páros. Ha tíz dalban gondolkodnak, akkor az év egyik legjobb lemezéről beszélnénk, de így csak azt mondhatjuk, hogy hozták az elvárt szintet (minden JMT és Ill Bill kiadvány hosszabb a kelleténél, így ez bele volt számítva a várakozásokba), és öröm hallani azt, hogy két legenda egy egész lemezen át cserélgeti a verzéket. Jövő évben jön a DJ Muggs által remixelt változata a lemeznek, illetve várható egy második album is, csak közben készül pl. Bill újabb albuma, ezúttal Sean Price oldalán. Aki imádja a súlyos hip-hopot, a konteókat, és úgy gondolja, hogy Malachi Yorkot (annyi gyereket molesztált, hogy 2120-ban szabadulhat leghamarabb) még Fred Phelpsnél is gyorsabban kéne a Dunába lőni, az nem fog csalódni a Heavy Metal Kings dalaiban.

GHOSTPOET

Peanut Butter Blues and Melancholy Jam
(Brownswood, 2011)
9/10

Máris itt van a fent említett kardigános hip-hop legújabb csillaga, és szegény Ghostpoettel szemben nem épp a legsportszerűbb dolog, hogy a HMK után következik, vagy az, hogy egyáltalán hip-hopnak nevezem ezt a különös elektronikát, amire egy végtelenül apatikus hang felbeszél mindenféle dolgot. Pedig végülis az, hiába van mérföldekre a legtöbb klasszikus hip-hop produkciótól – alapvetően Ejimiwe úr fejében teljesen máshogy vannak a műfajon belüli prioritások, ha nem is új, de még nagyon idegen az, ahogy megközelíti a „gépalap, amire valaki énekmentes hangot ad ki” alapkoncepciót. Nála sokkalta fontosabbnak tűnik a hangulat, mint az, hogy jobbnál jobb dalok kövessék egymást, ahogy az alapok is jobban kidomborodnak, mint más lemezeken, illetve a hangját is úgy használja, mint egyfajta „alapot”, mert legalább akkora hangsúly van azon, hogy hogyan, mint azon, hogy mit mond. Rá lehetne sütni, hogy trip-hop, vagy azt, hogy poszt-dubstep, de mégis van egy olyan „flow” az albumon, ami a hip-hop albumok sajátja, és ha megnézzük, hogy kihez áll a legközelebb, akkor a Streets neve bukkan fel elsőként – utána meg a Roots Manuva. A legfurább az, hogy hiába van nagyon erős atmoszférája, meg egységes hangulata, mégis valószínűtlenül slágeresek a dalok, Obaro valahogy a fülünkbe mantrázza őket, így már a legelső dal is igen emlékezetes lesz, egy-két hallgatás után szinte minden tételt fel tudunk idézni, és ugyan nagyon fogósak már a nyitó dalok is, de mégis mindhárom kislemez a lemez második feléről került ki (Survive It, Cash and Carry Me Home, Liiines). A szövegek amolyan angolosan egyszerűek de nagyon jók (pedig tőlem akár halandzsázhatna is, nem ezen van a hangsúly), az alapok meg a maguk minimalizmusával, hidegségével egészen zseniálisak, ha kell, hangosak, ha kell, a háttérbe húzódnak, és szinte beszélnek az emberhez. A kialakuló összkép pedig koronaként elhelyezi az albumot időben: ez egy esti lemez, az évszak mindegy, de ez a fásultság, fáradtság, érdektelenség az éjjel sajátja, így ekkor van meg a Peanut Butter Blues and Melancholy Jamhez (a cím második fele elég találó) szükséges miliő. Valahogy olyan, mintha Flying Lotus kísérletező hajlamainak felét kicserélnénk egy cinikus, bedrogozott hangra, meg még több hipster külsőségre – hiába szimpatikus  arc a zenéje és a szövegei alapján, azért ez a kalapos, vastagkeretes szemüveges, mogyoróvajas imidzs nagyon kitalált. De ettől még nem lesz kevésbé fogós az Us Against Whatever Ever, nem mozdul kevesebb csípő az I Just Don’t Know-ra, és nem tekernek kevesebb cigit a Garden Path dallamaira, úgyhogy remélhetjük, hogy ha már Mike Skinner szögre akasztotta a Streets projektet, akkor megérkezett az új, fülsértő kiejtéssel bíró, szomorkás brit kisember.

WILEY

100% Publishing
(Big Dada, 2011)
6.5/10

Wiley-t talán úgy a legegyszerűbb bemutatni, hogy ha nincs ő, akkor nincsen Skepta és nincsen Dizzee Rascal sem: a Richard Kylea Cowie névre hallgató, londoni úriember gyakorlatilag elmagyarázta az angoloknak a hip-hopot azzal, hogy kitalálta a műfaj jobb híján grime-ra keresztelt alirányzatát, amely szépen csenegetett innen-onnan, garage-ból, dancehallból, és mára már nem túlzás külön iparágnak nevezni. A mester fejlődése azonban nem állt meg itt, és négy szólólemeze után úgy döntött, hogy a klubokban is ő fog szólni, és lőn, így is lett, a Wearing My Rolex még hozzánk is eljutott, ahogy sajnos az ezt követő, egyre gyengébb lemezei is (a mélypont talán a Take That nevű közreműködése volt, amivel egyértelműen a Bonkers-re akart magasabb lapot adni). Nagyjából olyan volt az ő electrós korszaka, mintha Raekwon nekiállna David Guettával parádézni, ezért is nagy öröm, hogy úgy tűnik, magára talált, és 100% Publishing című, hetedik albumán az egoizmusnak a jó oldalával ismerkedett meg. Ahogy a címben is látszik, itt mindent maga csinál, egy közreműködő van összesen, és ugyan nem tért vissza a debütlemez lakótelepi grime-jához, de már nem úgy bánik az elektronikával, mint nagyanyám az internettel, a saját revivalja által okozott felszabadultság pedig az album minden percét áthatja. Tényleg hallani szinte, ahogy gyermeki örömmel vetette bele magát a munkába, teljesen komolytalan dalokkal nyit az album, még az ars poeticának is beillő, címadó dalban is inkább ironizál, bár egy rappernél szinte láthatatlan a határvonal, hogy mi az, amit mi gondolunk viccnek, de ő az egójából fakadóan még nem. Wiley szövegelésére amúgy végre ismét érdemes figyelni, visszatért az a csibészség, amit a diszkó korszak teljesen kivett belőle, és az, hogy ez a lemez produceri oldalára is átragadt (lásd a Boom Boom Da Na cirkuszi dallamát), szinte minden dalt élvezetessé gyúr össze, sőt, néhány szám nem csak az utóbbi éveihez, hanem egész karrierjéhez viszonyítva is kiemelkedő – érdemes belefülelni a Wise Man and His Words-be vagy a To Be Continuedba is. Sajnos néhány tétel viszont nagyon lekívánkozik a nagylemezről, így nem lett hibátlan a visszatérés, de minden csak viszonyítás kérdése, hiszen a kurvulásból visszajönni nagyon kevesen tudnak (főleg ebben az igen egocentrikus műfajban), ellenben Wiley váltása a korábbi lemezeihez képest több, mint bíztató. Munkamánia tekintetében ő az angol Kanye West, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy Evolve or Be Extinct címmel ősszel jön a kilencedik album. „Hogy hanyadik?!” – vetődik fel a kérdés az alapos olvasóban, hiszen a 100% Publishing csak a hetedik volt, de a júniusi lemez után még júliusban megérkezett a Chill Out Zone, amin új irányzatát, a „Rhythm’n Grime”-ot prezentálja a nagyérdeműnek meglehetősen amerikai rádiókra kalibrálva. Ezek után persze felmerülhet a kérdés, hogy az őszi album is „árendzsí” lesz-e, vagy marad a 100% Publishing saját magával ismerkedő, önfelfedező vonala, mi utóbbiban reménykedünk.

THE THRONE

Watch the Throne
(Roc-A-Fella, 2011)
7/10

Egy éve meg nem mondtam volna, hogy lesz egy ilyen cikkben a Bill-Vinnie párosnál nagyobb hip-hop celebérték, de akkor még csak a két delikvens és néhány szerencsés beavatott tudhatott arról, hogy Kanye West és Jay-Z eddig is meglévő barátságukat egy egészen új szintre emelik, és közösen készítenek majd el egy teljes albumot. Mindkét fazonnak van már kellő tapasztalat szövegelésben és producelésben is, viszont az egójuk se kicsi, West ugyebár generációjának hangját, a meg nem értett artrappert látja magában, míg Jay-Z egyszerűen nem tud betelni azzal, hogy Beyoncét dugja, és hogy ha akarná, Dagobert bácsi módjára úszhatna a millióiban, így aztán a lemez számos kérdése (eléri-e a My Beautiful Dark Twisted Fantasy szintjét? hány közreműködő lesz? stb.) közt az egyik legnagyobb az volt, hogy a 100%-os reflektorfényhez szokott tesók mennyire próbálják meg tromfolni egymást. A válasz az, hogy semennyire, abszolút harmonikusan működnek együtt, ha az ember ismeri néhány korábbi szövegüket, akkor látja, hogy az arcoskodás itt nem a másiknak szól, hanem a közönségnek, szóval ezt a buktatót sikerrel kikerülték, most már csak a daloknak kellett jónak lenniük. Ezt pedig a lemez maradéktalanul teljesíteni látszott a No Church In the Wild tizedik másodpercénél, az egyik legjobb dala mindkettejüknek, kezdve a hűvös, modern alappal, át Frank Ocean lebegős énekdallamain egészen a szokásosan remek szövegekig. Persze a sorok nagyrészét továbbra is a jól hangzó, couture képek töltik ki, de azért az, mikor az ember Jay-„nájninájnpráblemz”-Z-től Platón(!) utalást hall, akkor tényleg megdöbben: „Is Pious pious ’cause God loves pious?”, akkor meg főleg, mikor ebből Mr. Beyoncé egy Kanye-Jay-Jézus szentháromságot vezet le. Ha már Beyoncé: az ő közreműködésével készült, erősen közepes Lift Off a lemez egyik gyengepontja, és nem csak a mindig átlagos hölgy rontja le a dalt, de az alapok se jók, ami azért meglepő a fiúk múltját elnézve. És sajnos nem egyedüli a Lift Off problémája, ráadásul a gyenge beatekhez legtöbbször gyenge feltét is jár, így végezte be a Who Gon Stop Me és a Why I Love You So is, nagyon nem áll jól nekik az, mikor a dubsteppel akarnak összekacsintani. Amikor viszont lazítanak egyet a nadrágon, és a saját mesterségüket űzik, akkor nagyon jók, amire a legjobb bizonyíték az első klipes dal, az Otis: a Gold Diggerhez hasonlítható dal is egy régi klasszikussal hangmintáz szét mindent, amire jönnek a szénlaza szövegek, amikkel az egyszeri magyar, fehér (továbbra is központi téma, hogy feketék: „driving Benzes with no benefits, not bad, huh, for some immigrants”) egyetemista akkor se tud azonosulni, ha a tükör előtt időről időre Eminemmé változik, mikor senki se figyeli. Szerencsénkre a dalok többsége inkább ehhez a szinthez áll közelebb, mint a gyenge-közepes tételekhez, és így többször is visszatérő vendég lesz a That’s My Bitch vagy a Niggas in Paris is. Hogy mi kell ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk a Watch the Throne-t? Reális elvárások, a mainstreammel és az egoizmussal szembeni tolerancia, valamint némi popkulturális éhség, egy kis utalás-érzékenység, és megfelelő antennák a két pasas „curses in cursive” stílusára.

Folyt. köv.:
Outerspace | Tyler the Creator | Hail Mary Mallon | Random Axe