Hills Have Eyes – Strangers

Két évvel ezelőtti cikkünkben már valamennyire sikerült kifejteni a zenekart befolyásoló generál hatásokat, valamint azt, ahogyan a Black Book képes volt elérni azt, hogy az önértékelési zavarban szenvedő emocore-t meg tudjuk szeretni úgy is, hogy a témák jelentős része elég mainstream (aréna)rock paneleken nyugodott. A Hills Have Eyes talán egyetlen konstans problémája az, hogy „önfeldolgoz”: a setúbali zenekar folyamatosan elköveti azt a hibát, hogy a témák variánsait nem rejtik véka alá, így szembetűnőek azok a riffpályák, amelyek nemcsak aláfestésként szolgálnak, hanem ötletesebb elemek közötti kitöltést szolgálják. A Black Book fénypontjait így a slágeres döngölések mellett az apró dózisokban érkező belassult pihentetések jelentették, ahol előtérbe kerültek az erre hagyományként bejáratott emocore sajátosságok. Emellett a dallamközpontúság, ahol csak tehette rákacsintott az alternatív panelekre, így ezért is módfelett meglepő a Strangers markáns váltása, pontosabban a metalcore felé történő húzás. Hiszen tudjuk, hogy a jelenkor metalcore talaja rendkívül ingatag, sőt futóhomok. Így illő vigyázni.

Az természetes, hogy egy zenekar formálódása kurrens pályát ír le, sőt a színterek sodrása is valamelyest a kommercializálódás felé húz a túlélésért, de ha egy zenekar tud egy hangyányit is innovatív lenni, akkor egy folytatástól mindenképpen a debüt hanganyagának, zenei jelentéstartalmának a kibontása várható el. A Hills Have Eyes ösvénye azonban nem valahol félúton, a bozóton tört tovább előre, hanem elindult egy elég lagymatagnak mondható úton, ahol könnyen megütheti a bokáját. A kvintett így úgy váltott át a metalcore melletti teljes kiállásra, hogy igyekezett megőrizni az abból nyert tapasztalatokat, így a pofon egyszerű agresszió és dallam képletére húzták fel a Strangers nótáit, amelyek néhol bizony elég giccsesek lettek, tekintve, hogy elhagyták definitív hangzásukat is a tisztulás jegyében. Ha a koherens összképet nézzük, akkor szembetűnő, hogy felfrissítették a már megszokott arculatukat (már az EP is emocore volt), így nem mondható el, hogy a lemez az előd egyenes folytatása lenne, sőt már-már a határát feszegették annak, hogy hűtlenek legyenek a saját nevükhöz, amellyel a közösség eddig azonosult. A hangsúly tengelyváltása sajnos nem teremt markáns közeget, legalábbis nem annyira, mint amennyire azt a hallgató elvárná egy ilyen formabontó váltás esetén. Így többek között már a bevezetőben is említett problémákkal kell az embernek megküzdenie, amelyekből nem igazán sikerült a zenekarnak kimásznia, sőt, ha el próbálunk vonatkoztatni a klisés hangnemtől (illetve a minden utcasarkon ismert megszólalástól), még akkor is egy rendkívül önismétlő dalcsokorral állunk szemben. Szinte minden tételben érezhető a „Hills Have Eyes mindig kétszer csenget” mondás, amelyet úgy próbáljunk meg elképzelni, hogy az elég tekintélyt parancsoló sodrás közben bizony ismerős megoldásokra, breakdownokra, esetleg riffpályákra bukkanhatunk. Persze sikerült valamennyire mentesíteni a töredezettségtől a Black Book örökségét, amely nem volt rest kihasználni a nyerő ötletnek mutatkozó intermezzókat, így azonban nem sikerült átmenteni, esetleg lemásolni a dalok felépített kitöréseit. A ragadós refrének megismételhetetlennek tűnnek (kivétel talán Thank You For The Inspiration, The Broken stb.), illetve többségük túl erőtlen, pedig a srácok egyik fontos jellegzetessége volt a tiszta, dallamos ének megfelelő pártolása. Apropó ének, a Strangers vokálszekcióját gazdagította Scott Kennedy (Bleed From Within), illetve Vasco Ramos (From More Than A Thousand) is, így valamennyire színesedik a korong összképe. Ami még örömteli, az nem más, minthogy valamennyire sikerült eltalálni az egyensúlyt a tiszta ének és az ordítás között, valamint az is piros pontot érdemel, hogy a lemez nincs pólusokra állítva, így valamennyire az a tisztes helytállás, amelyet produkálnak egy permanens élmény, de semmi több.

Hogy az ilyen kiadványokkal mennyire képes becsatlakozni Portugália az európai véráramba, az elég kérdéses, sőt, az underground béklyójában maradva, a More Than a Thousand-wannabe kiállás sem túl kecsegtető a zenekar definiálása kapcsán. Így mindenképpen felmerül a kérdés, hogy mennyire volt jogos, illetve érthető a váltás tekintve a zenekar múltját, a kiemelkedő debütöt. Talán a megoldást a portugál underground színtér egyesítésében keresendő, hiszen a Hills Have Eyes 2006-os megalakulását követően az elmúlt években elég jelentős vezérszónoki pozíciót épített ki a luzitán underground bugyrában, s eképpen talán valamivel kiemelkedőbben tudnának fellépni a hispánok szomszédjai. Ehhez azonban nem elég ékes példát szolgáltatni, hanem egy olyan minőséget is hozni kell, amely által nem csak közepes exportcikk lesz a portugál underground, hanem formás arculatot mutató közösség is egyben.

6,5/10