Hills Have Eyes – Black Book

Tracklist:

1. Unneurotic
2. Late night games
3. 21.12.2012
4. Hey hater!
5. Daydreaming isn't so good after all
6. Heart Hit
7. The believer
8. We are way over you
9. Blazing fire
10. Long story short

Hossz: 33:53

Megjelenés: 2010. január 15.

Kiadó: Recital

Webcím: Ugrás a weboldalra

Portugáliáról mi jut eszetekbe? Gondolom elsőként mindenkinek a szabadrúgások és műesések táncoslábú bajnoka, Cristiano Ronaldo, de ha a foci, Salazar és a gyönyörű tengerpartok helyett a portugál zenekarokról akar valaki beszélni, akkor nem túl sok név ugrik be az illetőnek. Bár idén meglátogatta országunkat az újabban screamoról At the Drive-Inre áttérő Adorno, de ez hiteles beszámolók szerint is max. 40-50 embert érintett, szóval kevesen gazdagodtak új élményekkel a portugál zeneiparral kapcsolatban. Ezen változtathattok akkor, ha meghallgatjátok a Black Bookot, amiről bizony sosem mondanátok meg, hogy nem a Ferret/Victory/Rise háromszögből bukkant elő.

Hogy mit is csinálnak a setúbali srácok? Viszonylag gyorsan rövidre zárom ezzel a kritikát, de kb. ugyanazt, mint az Atreyu a számomra nem igazán favorizált The Curse lemezen: az emocore/metalcore duettbe beleoltanak egy erős adag aréna rockot. Az Atreyu-tól ez sokaknak egy méretes csalódással ért fel, hiszen a srácok 2002-es albuma nagyon más volt, de ebben a direktebb, ráadásul alapvetően ezt a receptet szem előtt tartó formában a Hills Have Eyes-nak ez sokkal jobban sül el, mint a narancsvidék sminkmestereinek. Nem cécóznak sokat a kezdéssel, az Unneurotic elég vastag vonalakkal vázolja fel azt a Guitar Hero-ba illő, slágercentrikus zenét, amit a srácok az egész lemezen csinálnak. Nem sok eredeti gondolattal futhatunk össze, a hard rock ízekkel teletömött gitártémákra sorban érkeznek a szétüvöltött verzék, majd a dallamos refrének, de a srácok 35 percet lazán meg tudnak tölteni ezek kombinálásával úgy, hogy azt ne érezze a hallgató vontatottnak, vagy kínosan önismétlőnek.

Nagyon a TDWP-generációnak van ez kitalálva, viszont ezek az elég nagy marokkal mért „csipetnyi” aréna rock adagok dobnak rajta annyit, hogy az ember roppant gyorsan megtalálja a közös hangot az albummal, és másodjára már velük dúdolja a refréneket, és dobálja a léggitárokat. Mert hát amit a szólógitáros gyerek leművel, az nem fogja megszégyeníteni a Protest the Hero vagy a BtBaM virgaisteneit, viszont a tavalyi szólólemeze alapján Slash bácsival teleszaratná a kalapját. Nagy pillanatokat felesleges kiemelni, slágerkollekció az egész, ahol begorombulnak, ott tudnak úgy ütni, mint egy jobb metalcore brigád, ahol meg a róka dallamosabb oldalát nyúzzák, ott sem vallanak kudarcot. A Hey Hater! (a srácoknak azért érezhetően nem erősségük a címek kitalálása, gondolok itt például a ritka szerencsétlen bandanévre) első percének vége például egy stadionnyi embert is éneklésre bírna, néhol akár arra is lehetne gondolni, hogy Bon Jovi észrevette, hogy a világ rohadtul elment mellette, és beállt a metalcore hullámba, csak aztán jön egy olyan arcbalépés, amitől Jon bácsi hipp-hopp elfelejtené, mi fán terem a rock’n roll. De említhetném akár a Daydreaming isn’t so good after allt is, aminek a kezdését a Hinder sírva kérné kölcsön, nem véletlenül sül el az album legnagyobb slágereként a dal. A soron következő Heart Hit aztán villámgyorsan felezi a terpeszállás nyílásszögét, a srácok sajnos belefutottak az akár Whitesnake-kórnak is nevezhető powerballada nevű betegségbe, még szerencse, hogy a The Believer helyükre teszi a dolgokat, aztán a We are way over you (mondjam, vagy elég ennyi?) jóvoltából újra az album elején érzi magát az ember, csak picivel még több dallammal. A Blazing Fire-ben a ballada dolgot már a metalcore/emocore felől közelítik meg, egyből emberibben is sül el, majd a Long Story Shorttal még egyszer odateszik magukat, és tíz dal után búcsúznak is. Nagyon helyesen.

Eredetiséget tehát nem sokat találunk a Black Book lapjain, hiszen az Atreyu már előadta egyszer (vagy háromszor is akár) ezt a dolgot, de a dél-európai fiúk olyat sütnek a recept alapján, amitől az eredeti szakácsnak is elkerekedne a szeme. A dologhoz még hozzájárul az is, hogy a lemez olyan bitang módon szólal meg, hogy nem sok olyat hall az ember, szerencsétlen, zenelejátszásra alkalmatlan hangerejű telefonomon ők az egyetlenek, akiknél a max hangerő nem opció. Ajánlott mindenkinek, aki nem ódzkodik attól, hogy kevéssé eredeti zene szórakoztassa, aki meghallgatná, hogy milyen lenne, ha az Eighteen Visions idén próbálna meg visszatérni a gyökereihez, vagy érdekelné, hogy milyen lenne a Volbeat, ha a dán fiúk csak 20-30 évet utaznak vissza rock’n rollért.

7.5/10