Hidat emelni egy háborgó folyóra – Cult of Luna: The Raging River

Be kell hogy valljam, eme kritika megírása előtt vagy húsz percig bámultam ki az ablakon, kémlelvén a hol szapora, hol alábbhagyó hóesést egy megnyitott üres dokumentum előtt ülve, nulla leütött karakterrel, miközben az album süvített a fülemben. Imádtam minden másodpercét. Az írást itt be is fejezhetném azzal, hogy akkor adok neki a tíz pontból… De ennél nyilván többre tartom ezt a lemezt. Csak hát nehéz. Nehéz objektívnek maradni egy olyan zenekar esetében, akiknél minden második jelző a “zseniális” és a “katartikus” lenne. Nehéz kiemelni a pozitívumokat és negatívumokat (ha egyáltalán vannak) egy olyan zsen… kiváló zenekar esetében, akik több mint két évtizede tartják fenn az érdeklődést a munkásságuk iránt. Nehéz elhinni, hogy sokadjára is képesek voltak a svédek megugrani a saját maguk által emelt lécet, és hidat képezni a múltbéli és eljövendő mérföldkövek közt. Ezt a folyamatot prezentálja nekünk a The Raging River.

Rengeteg közhelyet rá lehetne vetni a Cult of Lunára: hogy a mennyiség nem megy a minőség rovására, hogy jól bevált recepten minek változtatni stb., és ezek mind igazak is a svéd szextettre. A The Raging River, ami sorban a 14. kiadványuk (splitek és minialbumok közt a hatodik), is azt támasztja alá, hogy több mint 22 év alatt az együttes olyannyira képtelen volt hibázni, hogy ez az album már elsőként a saját kiadójuknál, a Red Creeknél látott napvilágot. A formátumra még visszaszökkenve, hivatalosan a ‘River egy EP, ami a maga majd’ negyven percével olyan, mint másoknak egy teljes nagylemez, a rajta helyet kapott öt tétel pedig csak az első közhelyünket tudja alátámasztani, miszerint ha vesszük napjaink egyik legkiforrottabb posztmetal-zenekarát, öt szám és negyven perc bőven elég ahhoz, hogy bárkinek leejtse az állát.

A zenekar nem rejti véka alá, hogy ez a lemez egyfajta hídként szolgál a legutóbbi A Dawn to Fear és a jövőbeli céljaik közt. Ez a híd-metafora pedig tökéletesen leírja az egész albumot, akár tudatos volt a használata, akár nem. Nem csak a számok címeinek és mondanivalójának egymásutánisága, de megszólalásuk és hangzásviláguk is a lent-fent-lent szimbolika jegyében fogant. Az első két tétel, név szerint a Three Bridges és a What I Leave Behind mintha csak az A Dawn to Fearről maradtak volna le, de ezt nem egyfajta töltelékként kell értelmezni, inkább amolyan utólag megsózása az amúgy is ízletes fogásnak. Ezeket követi az album mértani közepe, a harmadik dal és itt álljunk meg egy pillanatra: ha valaki nekem első osztályos metalmatikán azt mondta volna, hogy ha poszt-metalt összeadsz grunge-dzsal, abból egy lenyűgöző folk dal kerekedik, minimum körberöhögöm. Pedig így van. Az Inside of a Dream a méltán kiváló Mark Lanegan közreműködésével a címéhez hűen egy csapásra emeli a fellegekbe a hallgatót. Egyetlen szépséghibája a hossza, ugyanis az album (és talán a zenekar egész munkásságának egyik) legrövidebb darabjaként pont csak egy pillanatra érezteti egy álom körvonalait, majd szertefoszlásával az I Remember és Wave After Wave kettőse újra beránt az iszapos, süppedős valóságba. A valóságba, amit a Cult of Luna mesterien ábrázol albumról-albumra. Az album lezárása monoton, ugyanakkor a figyelmünket a végletekig polírozó lüktetés jegyében telik, ahogy elhagyjuk a hidat és visszatérünk a lélek sivár útvesztőibe.

A Cult of Luna eddig is profin követte az ösvényt, amit az előttük járó vándorok kijártak, és nem túlzás azt állítani, hogy hajszálnyira vannak attól, hogy ne csak követők, hanem egyenesen iránymutatók legyenek. Erre minden esélyük megvan egy szinte hibátlan életművel, egy sokszor viszontagságokkal teli műfaj skatulyájában, egy frissen alapított saját lemezkiadóval és a legújabb ékkövükkel, a The Raging Riverrel. Azt szokták mondani, hogy innen lehet nagyot esni. A banda jelenlegi állása szerint rájuk nem vonatkoznak a gravitáció törvényei. Vagy ha mégis, akkor is csak felfelé ívelő irányba. 9/10