A Vorkuta egyeseknek már ismerősen csenghet, a zalaegerszegi csapatról már nem az első kritikám, azonban a budapesti Hell annyira újító, hogy azóta már meg is szűnt. 2005-ben kijött egy demójuk, és ugyan az a két szám köszön vissza ezen a Split kazettán is. Witchcraft és Ater Tenebrae tagok projektje volt (azóta az After Tenabrae sem zajong) akkor még vendégzenészként dobolt a bandában Khrul, aki számtalan formációban adott biztos alapokat, s többek között a Vorkuta esetében is összeköthetőek a szálak. Hogy a posztumuszt követhesse a poszthumusz, azóta nagy változások álltak be, és alig maradt pár zenekar, ahol még betölti posztját. Na de térjünk vissza az egykori Hell-re, ránézésre a logójuk erősen középkorias, krónikás jellegű, a zene azonban maximálisan black metál, tele gyűlölettel, kásával, károgással, fortyogó üstökkel, melyet Angmar (Witchcraft, Diecold, Hexerei, Sithicus) — éneke, a puritán nevű M (Witchcraft, Ater Tenebrae, Ravenshades, Koprofaagia, Absturz, Ancient Moonrise, Nyomor) — gitárja és Noctis (Ater Tenebrae, Sithicus, Sanguis in Nocte) — basszusa keverget közel 13 percen keresztül.
A kezdő
Summoned in Blazing lassan indul be, kimért hideg dallamokkal játszadozik, melyek alatt jól hallható a kellemes basszus és a megint csak szép tónussal vergődő ritmus. A gitárok logikusan kásásak, de megtartják a dallamokat és a közérthetőséget. A vokál kissé effectezetnek tűnik, és néhol idegesítő is, hiszen nem fekszik rá a zenére, olyan érzést kelt, hogy az ének a forró láva és pokol, míg a zene rideg és télbe burkolózó. Természetesen mindkettő a halállal kapcsolatos, csak más és más aspektusból, szóval e paradoxon felett nem nagyon tudtam szemet hunyni. Pedig rendesen technikás az, amit hallok, szólóval és egy minimális old school résszel is, akadnak benne nagyon lassú, és feszes vágtázó részek egyaránt, néhol a ritmus lélegzik, másutt csépel… a zárás nagyon eltalált ezzel a lassú, haldokló és elhalkuló kattogó masszával. És a budapesti fekete fém harcosok már mutatják is, hogy ők bizony szeretik a sebességet, a folytatás
Flames of Sacrifice rendesen pörögve indul, és csak a közepétől van váltás, ahonnan érdekessé lesz, az amúgy unalmas és klisé csépelés. 5 perc után megindul a lassú gomolygó füst, mely a repedéseken, az eresz és az ajtó alatt egyaránt áramlik és örök állomba ringatja melankolikus lassú díszeivel a hallgatót. Természetesen visszatér még pár gyors rész, de a zárás itt is lassú, cammogó massza, mely sípolással fejezi be; a zenekar múltját ismerve örökre.
Mindent együttvéve nagyon jól teljesít a négyes, ám a vágtázó, csépelő témákba nem ártott volna több technikát rakni, mert se a nyers erő, sem a süvöltő remek dallamok nem jöttek át, most már mindegy…
—
A Vorkuta bemutatását elhanyagolnám (akit annyira érdekel, az oldalon interjút és számtalan kritikát olvashat róluk vagy velük kapcsolatba), az viszont kihagyhatatlan, hogy itt még a régi dobos játszik, Nihilist, aki továbbra is együtt zenél az old school thrash-black parazsakat benzinnel locsoló Drünken Bastards-al, amelynek nem sokára jön ki az első lemeze, s ezt az anyagot várom leginkább a magyar sötét zenei sceenéből (még akkor is, ha az bulizós, haha). Na de mit is raknak le Blizzard-ék erre a bizonyos kazetta splitre?
A
Black winter rideg szélfúvással indítja el a fagyos poklot, a hangzás sokkal nyersebb és erőteljesebb, mint a
Hell esetében, totálisan a tél pusztító erejét sugallják, remek tompa pergőkkel és nagyon jók a cinek hangzása, ami tovább emeli a kietlen atmoszférát. A gitárjáték is hihetetlenül jó, remek váltásokat és elnyújtott dallamokat adnak közre, melyet puritán alapok szabdalnak ketté, mégis egésznek és könnyen hallgathatónak tűnik az anyag. Nem egy száguldó metró, inkább egy magabiztos de már több száz mázsányi szenet megevett rozsdás gőzmozdony, mely úralja a sínt, és csak néhol gyorsít be, hogy megmutassa, ő még biztos létező. A zárás lassan elhalkulás, melynek végén még ott a hegyekben tomboló, ajkunkat cserepessé szárító, hasadó, vérző, elmúlás… szél.
A zalaegerszegi srácok ragaszkodnak a témákhoz, melyek mindegyike a halál és a sötétség valamely variánsa, drasztikus beletörődő pillére. A kezdés kissé talán gyors, mely mögött ott tornyosul egy szomorú vergődő dallam, melyből egy újabb témába süppedünk, a háttérben haranggal és középtempóval, mely később teljes üres járattá lesz. Onnan újra megindul a fájdalmas menet, ha lehet így mondani, igazán szomorú és magával ragadó az összkép, amiben burjánzik pár gyors és ördögi rész, igényes szóló futam, és egy kitartott kásás alap, mely 5:47-től komor ambientté lesz. A mélység és a magány tárul elénk, törölve az időt, így a tudat bizonyos értetlenséggel tér vissza a bizonyossággá lett bizonytalanságba…
A
Vorkuta most sem okozott csalódást, őszint fekete fémet hordott körbe, mely nem a feláldozott bárányok vérétől csillog, mégis megtartja és újraéleszti a műfaj vágta mélységet és sötétséget, ami több méter mélyre húz magával a föld, vagy a hó alá.
Remek split volt ez anno, underground ízét és mentalitását takarja, hogy csakis kazettán a csak 150 db számban jelent meg, ami azóta természetesen el is fogyott. De a zalaegerszegi srácoknak ez a 2 számuk hamarosan „napvilágot” lát újra egy saját EP-n.
(Hell 8,4 / Vorkuta 9,8)
9,1
