Hazai zanza II.

SOLAR SCREAM

Bare To The Bone (2010)
Solar Scream @ MySpace | SolarScream.hu
(EDGE)

A magyar metal tiszteletbeli mumusaként kénytelen vagyok immáron egy lemezkritika formájában is kalapot emelni a makói Solar Scream előtt, hiszen a The Ocean első budapesti koncertjén már elcsípett zenekar a Bare To The Bone formájában tényleg elkészítette az utóbbi évek egyik legfontosabb progresszív metal kiadványát, ezzel is felzárkózva a Stonehenge és a Wendigo mellé. Ezt pedig azért merem kijelenteni, mert a Bare To The Bone a lehető legjobb dolog, ami 2010-ben megtörténhetett a honi metal színtér tradíciókból építkező, ám felfogásában abszolút széles látókörű és modern hangszerelésű fertályával.

A 10 (valójában 11) dalt közel egyórás játékidőbe sűrítő produktum nemcsak kiegyengeti a már eleve ígéretes Divider akkor még szembetűnőbb hibáit (gondolva itt az arányok eltalálására, valamint egyes énektémákra), hanem új szintre is emeli azt, amit eddig tudtunk a zenekarról. A képlet természetesen még mindig adott, hiszen egy alapvetően keserédes, sötét tónusú progresszív/power metal alapokból kiinduló hangzással van dolgunk, ám a dalok aurája, hangszerelése és minden korábbinál magasabb fogóssági faktora végképp közvetetté degradálja a Pain Of Salvationnel és Fates Warninggal rokonítható kapcsolatokat. Persze a Bare To The Bone sem tökéletes, hiszen – elvonatkoztatva attól a valóban minőségi javulástól, amely minden dalt emlékezetessé tesz akár az énekdallamok, akár a gitártémák, netán a megidézett hangulatok jóvoltából – néhol hiányzik némi pulzusnövekedés, és a merengés kicsit tán le is lakja a játékidőt az album végére, no meg helyenként számolni is kell öntudatlan áthallásokkal (mint a Fracture refrénjének esetében) ám így is kétségtelen, hogy a Solar Scream most igazolta be azokat az előzetes elvárásokat, amelyek a Divider olvasatában teremtődhettek meg. Remélem, hogy a közönség is annyira nyitott lesz a srácok produktumára, amennyire ők is nyitottan álltak hozzá tulajdon zenei értékük közvetítéséhez. 10/7,5.

BRAINLUST

Arise of the Reanimated EP (2010)
Brainlust @ BandCamp | Brainlust @ Facebook
(SZERZŐI KIADÁS)

Budapest elsőszámú agycsócsálói a tavalyi demójukkal többnek bizonyultak egy szimpla ígéretnél, hiszen – ahogy ezt a Guns Are Too Quick második estéje is igazolta – a Brainlust valódi hiányt kísérelt befoltozni a hazai palettán, többnyire sikerrel, hiszen ha át nem is törték a falakat, mégis kellő fiatalt állítottak maguk mellé ahhoz, hogy állandó közönsége legyen a zenekarnak. És lényegében így tudták hitelüket is megőrizni, hiszen űrkitöltő szerepkörük éppen a minőséggel szemben támasztott kritériumukon át tudott igazán érvényesülni.

Az Arise of the Reanimated pedig nemcsak a zenekar következő lépcsőfoka, hanem mintegy az itthoni színtérformálásnak is egy újabb stációja, hiszen hazai pályán Dame-ék tettek elsőként kísérletet annak a nemzetközi tendenciának a meghonosítására – és továbbgondolására –, hogy a metalcore/deathcore elemek immáron a lehető legerősebb kontrasztba kerülhessenek tulajdon death metal gyökereikkel. Az átfedés a két pólus között célirányos rendszerbe szervezi a hat szerzeményt 22 percbe sűrítő felvételt, ami főként abban érződik, hogy a felfokozott düh mellett az értékközvetítés szándéka is lecsapódik az EP dalain – ez némiképp sokszínűséget is eredményez, hiszen minden szerzeményben más dalszervező elemek kerülnek rivaldafénybe. A változatosság természetesen a rossz nyelvek számára határozatlanságra engedhet asszociálni, ám erről szó sincs: valójában a Brainlust egy ilyen zenei világban érzi jól magát (ahogy arról az igényes vizuális külcsín is tanúbizonyságot tesz), és kellőképp tud is bánni az eszközeivel ahhoz, hogy ezt el is hitesse a hallgatóval. Elég csak belefülelni a számomra abszolút csúcspontként érvényesülő This Place Is Death-be, vagy a záró balladisztikus Never Tomorrowba, amely kétségkívül új perspektívából mutatja be a zenekart. Negatívumként a címválasztások mellett (ilyen igényesen megírt dalszövegekhez furfangosabb elnevezések dukálnának) egyedül azt tudom felhozni, hogy a gitárhangzás egy picit lehetne teltebb is, ám összességében tényként kell kezelnünk azt, hogy az Arise of the Reanimated minden nyers breakdownjával, csordájával, blastbeatjével és dallamával is kellőképp kitett magáért abban a mezőnyben, ahol én jelenleg egy Slaughter At The Engagement Party – Brainlust – Aetrigan triumvirátust mernék kijelölni a most érlelődő új generáció élére. Mindenképp figyelni kell rájuk. 10/7.

A LOSING SEASON

Delirium Provides The Safest Shelter (2010)
ALS @ Facebook | ALS @ MySpace | ALS.hu
(EDGE)

Emlékszem, két évvel ezelőtt az A Losing Season bemutatkozó EP-jét – amit persze egy demó is megelőzött – reményteli örömmel fogadtam, mivel a srácok progresszív felfogásban játszottak death metalt (nyomokban némi nu-metal ráhatással), amit egyébként metalcore-elemekkel pumpáltak fel. A képlet természetesen épp annyira sokfelé nyújtózó, amennyiben jellegzetesen közép-kelet-európai, ám épp ebből fakadt az a báj, ami miatt érdemes volt várni az egyébként mindig vaskos multimédiás tartalmakkal készülő brigád bemutatkozó nagylemezét.

Azonban a Delirium Provides The Safest Shelter játékidejében minden szempontból felfalja az azóta ingyenesen is hozzáférhetővé tett EP-t: nemcsak a zenei hatások tárháza szélesedett ki, hanem ezzel arányosan a már akkor is keszekusza dalkompozíciók is zavarosabbak lettek. Mindemellett kétségtelen, hogy az ALS mind hangzásában – Töfi és Szabika megint helyre tették őket –, mind megszólalásában is súlyosodott. A metal immáron számtalan formában képes uralni a játékidőt, és függetlenül attól, hogy tempójában ragaszkodik a középtempó vonzáskörzetéhez, mégis akkora izgalomfaktorral bír az Opeth, az Unearth, az Iron Maiden, a SikTh és a System Of A Down vonzáskörzetén belül, hogy az büszkeséggel töltheti el a színtér lelkét, mivel ilyen produktumra eddig még tényleg nem volt példa itthon. Az elemek közötti kaotikusság azonban módszeresen meg tudja zavarni a standard verze-verze-refrén-verze-refrén szerkezeteken edződött hallgatókat, mivel számtalan zenei hatás használja átjáróházként a dalokat, aminek természetesen van örömteli oldala is (mint a látszat-gregorián indítás, vagy a latinos betétek), de összességében néha a kevesebb mégis több tud lenni. Ezt pedig tényleg azért hangsúlyos kiemelni, mert a ‘Delirium egy egyszeri és utánozhatatlan hapax legomenon, egy olyan kiadvány, aminek nincsen párja nemhogy itthon, hanem a környező országokban sem, és sokszínűsége éppen elég lehetőséget kínál fel arra, hogy egy hosszú kapcsolat eredményeként a hallgató beleássa magát a dalok rétegeibe. Ám ebben mégis az a szomorú, hogy a magyar befogadóközönség többsége nem ilyen dalstruktúrákon szocializálódott, a mi huszonéves generációnk pedig éppen ellenkezőleg (ahogy a kedvenc Massifunk is megírta: „nekem a Republic enemy, na és akkor kend rám | nem tehetek róla, hogy nem nevelkedtem Eddán”) reagál, és a sokszínűség mellé zenei káoszt, valós őrületet is elvárna – arról nem is beszélve, hogy a helyenként talán túlzottan is Subscribe-ra emlékeztető részek sem feltétlenül elégítik ki a válogatós fajtánkat. Ilyen szempontból pedig az ALS túlzottan jól fésült és tudatosan konstruált, mindazonáltal így is kétségtelen, hogy türelmes hallgatók és azok, akik tényleg kíváncsiak egy értékes – ám túlvállalásából fakadóan messze nem tökéletes – lemezre, mindenképp tegyenek egy próbát. Legközelebb pedig remélem, hogy az itt hasznosított ötletekhez képest csak 65-70%-os felhasználtságból fog megíródni egy olyan lemez, amire ennél (mindenképp) több pontot tudok adni. És ami lehetőleg ennél mindenképp értékelhetőbb borítóval fog előrukkolni, mert ez a külcsín magyarosan méltatlan a zenei tartalomhoz. 10/7.

DOGHITTERS

Becsület (Felhasználói kézikönyv) (2009)
Doghitters @ MySpace | Doghitters @ Facebook | Doghitters.com
(EDGE)

Ugyan a Septic romjain alakult Doghitters 2008-ban még a Strike című promóciós kiadványon angol nyelven érzékeltette a hallgatósággal, hogy megszületett a potenciális magyar Pro-Pain, a Becsület címre keresztelt – és ezáltal vaskos koncepcióra felépített – bemutatkozó nagylemez már magyar nyelven járja körül azokat az emberi tulajdonságokat, amelyek sztereotip módon is a hardcore-hoz kötődnek. Azonban éppen ennél a pontnál nem szabad megfeledkezni a Pro-Pain működéséről sem, hiszen a zenei alapok itt is jóval metalosabbak annál, hogy az elválasztás másik oldalára kerüljön a zenekar.

A Becsület 37 perces játékideje több okból is nehéz alany volt, mivel a dalszövegek eleve olyan koncepcióba rendeződnek, amelyek kötéltáncot járnak a hitelesség és a már elcsépeltté vált közhelyek fertályai között, és a – nyilván maximálisan érzelmi alapú – megfogalmazás spontán, olykor ragrímes vagy konkrét szóismétlésre alapuló megvalósulásai nem is érzékeltették azt velem, hogy sikerült úgy megragadni a problémaköröket, hogy ez a kérdés fel se merüljön. A zenei alapok egyébként úgy merítenek a thrash metalból, hogy azt punk elemekkel és olykor szólókkal színesítik, de helyenként New yorki ihletésű akkordok is felbukkannak – ennek legékesebb példája épp a Blind-főnök Tóth Gergővel rögzített záró tétel, amely minőségileg kétségtelenül a lemez csúcspontja. Ezt megelőzően pedig a dalok többsége általában a dalszöveg előadásán bukik meg, hiszen ahogy a New Yorki hatást követően a rappelt előadásmód nemcsak elterjedtté, hanem beválttá vált, úgy erre a magyar nyelv más formában biztosítana szerepet, és a Doghitters dalszövegei nem olyan lelkületben lettek megírva, hogy alkalmasak legyenek az ilyen tálalásra. Ez olykor elcsúszásokat, kiszámolt (így befejezetlen) sorszüneteket eredményez, amik gyengítik a dalok összhatását is, holott fogós akkordok, dallamok és csordavokálok azért akadnak a felvételen. A másik gyenge pont számomra a hangzás volt, mivel a lemez valahogy nem robban: mintha végig vissza lenne szorítva. Így végeredményében tényleg érzem a felvételen, hogy a Doghitters őszinteségi alapon zenél, de az összhatás mégsem elég megnyerő és karakteres ahhoz, hogy az Alba Regia Hardcore egyik transzparens képviselője igazán belopja magát a szívembe. Így összességében a Becsület egy velejéig őszinte, ám még kiforratlan lemez, amely túl nagyot akart gondolni (a borítóról nem is beszélve, hiszen a vizuális külcsin két lépésben (1, 2) öszeszedhető), és a koncepciónak alárendelve sajnos önnön minőségét szorította vissza azzal, hogy a magyar valóságot élből kerülendő magyaros hibákkal prezentálta. 10/5,5.

ALL FALLS DOWN

Demo (2010)
All Falls Down & MySpace | AllFallsDown.hu
(SZERZŐI KIADÁS)

A már négy éve megalapított szabadszállási All Falls Down kacskaringós életutat tudhat magáénak, ami némiképp indokolja is azt, hogy miért tartott ennyi ideig kiadniuk első, a köztudathoz is eljutó életjelüket. Ezt az elkésődést pedig csak azért fontos kihangsúlyozni, mert bár az itt hallható három dal hallatán nyilván nem lehet teljes képet alkotni a zenekarról, annyit azért megállapíthatunk, hogy négy, de akár két évvel ezelőtt is jóval nagyobb réteget tudtak volna megérinteni.

Hőseink úgy játsszák az As I Lay Dying, Caliban és Darkest Hour ihlette metalcore-t, hogy közben felfogásukban teljes egészében metalosok maradtak, így a breakdownok helyén groove-okat, olykor egyszerűbb szaggatásokat találhatunk a göteborgi ihletésű témák megtartása mellett. Ha nagyon iparkodnék, bele tudnám magyarázni a Road To Nowhere verzéibe, hogy a 2000-es évek eleji, még kibontakozó metalcore-hullámot juttatják az eszembe, de az alapvető szkepticizmusom eldobása mellett is kétlem, hogy a srácok a fent említett triumvirátus legelső demóját is behatóan ismerik. Persze emlékezetes pillanatok így is akadnak, hiszen a göteburgi csontdallamok tárháza idestova lassan húsz éve kimeríthetetlennek tetszik, de a három dal összhatása mégis olyan képet sugall, hogy metalos közegből érkező srácok szeretnének olyan metalbandát csinálni, ami metalcore-t játszik core nélkül. Ezt főként a Selfish Redeemer akusztikus nyitása és belső intermezzója támasztja alá, de a Ghost of Empty Promises Chimaira-ihlette riffje sem tántorít el ettől az érzéstől. Kertelés nélkül említve a felvétel egyébként az Aphelion-bemutatkozásra emlékeztet: vannak jó zenei elemek, és kellő belső összhanggal kérdés nélkül ütős lenne az összhatás, de mégis van egy olyan erő, ami ezt meggátolja. Kívánom, hogy a banda minél előbb találja meg a saját, markáns és erőteljes hangját, mert ebből a felvételből csak az derült ki számomra, hogy jó ötleteik kétségkívül vannak, csak a dalírás mikéntjét kell még kicsit gyakorolni. (N. P.)

ICED INSIDE

Iced Inside (demo, 2010)
Iced Inside @ MySpace
(SZERZŐI KIADÁS)

Nyilván – ismét – bennem van a hiba, de nem igazán értettem, hogy bizonyos üzleti érdekeken túlmenően miért van szükség a tribute-zenekarokra, főként ha a megtisztelt eredeti zenekar még nemcsak aktívan létezik, hanem hozzávetőleg két évente meg is tiszteli eredendően viking vallású magyar közönségét egy-egy koncerttel. Jelen esetben a Children Of Bodom hazai helytartójáról, a Bastards Of Bodomról van szó, akik úgy érezték, több is van bennük annál, hogy Alexi Laihoék dalait adják elő hangról-hangra, ezért inkább nevet váltottak – és csodák csodájára nem is esett annyira messze az alma a fájától.

Ugyan nem tudtam eldönteni, hogy a MySpace-en hallható felvétel a banda megítélése szerint EP vagy demó-e (mivel hőseink lemezt nem küldtek, inkább csak sürgettek, mivel volt egy közös koncertjük a Tankcsapdával, úgyhogy én kérek elnézést), az bizonyossá vált számomra is, hogy éppen az ilyen jellegű felvételek miatt tartom a három lépés távolságot a kezdő magyar metalbandákkal szemben, mivel az Iced Inside sem tud még feltétlenül többet nyújtani a kevésbé fantáziadús névválasztás mellett egy egyszerűbben lekövethető modellkövetésnél. A ‘Bodom hatása konkrétan tagadhatatlan – ami természetesen még nem probléma –, a különbség az egysíkúbb énektémák mellett abban jelentkezik, hogy az Iced Inside epikusabban közelíti meg az első két Bodom-album hangulatát, így terpeszkedőbbek a szólók és a szintiszőnyegek, valamint némi északi kamufolklór is bekerült a képbe, ahogy azt az Ensiferum már elterjesztette a régiónkban. Azonban éppen a terpeszkedőbb jelleg miatt érzem úgy, hogy hőseink még nem tudják megfelelően kihasználni a rendelkezésükre álló játékidőt, így a dalok is vagy hosszabbak a kelleténél, vagy aránytalanul adagolják a fegyverarzenált. Így végső soron a srácok által közzétett három dal hallatán inkább csak olyan érzésem van, hogy amennyiben ismét tizennégy-tizenöt éves lennék, kedvem lenne levenni a polcról a Something Wildot, mert többet sajnos még nem vált ki belőlem az Iced Inside működése. Mindenesetre a srácok lepaktálhatnának a legutóbb bemutatott Sicitur Adastrával, hátha virágzó lenne az együttműködés, és mindkét esetben bekövetkezne egy látványosabb fejlődés. (N. P.)

CUT THE CRAP

Demo (2010)
Cut The Crap @ MySpace | Cut The Crap @ Facebook
(SZERZŐI KIADÁS)

A Wikipédia valójában azért (is) gonosz dolog, mert mindennapi felhasználóként – a hitelesség alapvető igénye mellett – tudat alatt elvárjuk, hogy csak olyan tartalom legyen rajta elérhető, amire már valóban, megalapozottan kíváncsiak vagyunk. Ezért nem értem, miért szükséges egy csupán egy éve létező bandának megjelölnie magát ebben az adatbázisban, de mentségükre szóljon, hogy legalább tényleg meg is tudtam róluk mindent, amire kíváncsi voltam.

A zenekar MySpace-én hallható négy dal egyébként egy szokatlan, továbbgondolt átmenetet képez a Subscribe jelene és múltja között, hiszen a már kiforrott és ereje teljében levő karakteres hangzás olyan inspirációt jelenthetett a – véleményem szerint megfontolatlanul szerencsétlen nevű – Cut The Crap számára, ami csak újabb ötleteket adott nekik, szám szerint kettőt. Az egyik a korábban Bálintékra is gyakrabban jellemző (ám annál jóval freddörsztösebb) rap középpontba helyezése, a másik pedig egy neoklasszikus hátszél beépítése a dalokba. Utóbbi pedig valóban új perspektívát nyit a srácoknak, főként hogy tényleg úgy vették le a Subi arculatát, hogy a dalok mellette fogósak, kellemesek, és még azt a nu-metal ízt is visszahozták (köszönhetően a scratch-nek, meg egyáltalán a rapnek), ami a THC után és mondjuk a Delirium II – The Tremens előtt mutálódott. Így az összhatás kiváltképp színes, a gitárosok összjátékát pedig külön dicséret illeti, mivel korukhoz képest igen határozottan és ötletesen nyúlnak hangszerükhöz. A négy dal közül valóban a The Way I’m Wired a legjobban kiemelhető (ez a szerzemény egyébként egy amcsi hálószoba-kiadó válogatásalbumára is felkerült), hiszen az itt tapasztalt gitárjáték és összhatás tényleg saját arculattá nőhet ki magát egyszer. Ám jelenlegi köntösében a Cut The Crap úgy szórakoztat, hogy saját képzettsége mellett is más tollával ékeskedik, mindenesetre ettől elvonatkoztatva is érdemes odafigyelnie rájuk a nu-metal utolsó fennmaradt harcosainak és a Subistáknak/Solution-fanoknak, mivel lehet, hogy újabb banda csatlakozik majd a klubhoz. (N. P.)

UXTYEK

UXT II (2010)
UXTYEK @ MySpace | UXTYEK @ SoundCloud
(HIDDEN PACKAGE)

Zanzánk igazi feketebárányát tisztelhetjük az UXTYEK bemutatkozó nagylemezében, amely minden bizonnyal csak egyetlen szűk réteget fog megmozgatni – ez pedig maga az alkotó, valamint annak erősebb hallucinogének befolyása alatt álló haveri köre, mivel az UXT II játékidejére az alvás mellett csak egyetlen dolgot lehet csinálni, ez pedig nem más, mint a – divatos szóhasználattal élve – „fleshizgetés”.

Az ötletesen csomagolt és kiállásában DIY, ám így is igényes – és legalább technocol-szagú, nem viccelek! – felvétel közel egyórányi merengést kínál hallgatójának, félúton a hangtalan hangokból építkező ambient, a rocktalan space rock és a megfoghatatlan pszichedélia vonzáskörzetében. Az UXTYEK lényegében maga a pőre minimalizmus, amit nyilván nehéz is értékelni, hát még érzékelni, de biztos vagyok abban, hogy aki a zenében nem a szépséget, hanem a morajlás báját keresi, szerelemre fog lobbanni az UXT II hallatán. Az érdemi szerző pedig (aki egyébként őrzi anonimitását) vagy folytatja alkotását ebben a szolid és zárt mederben, vagy csak kinövi majd az egészet, és rájön, hogy a drog rossz. (N. P.)

INSANE

Windfall EP (2010)
Insane @ MySpace | Insane @ Facebook | Insane.hu
(SZERZŐI KIADÁS)

Ha szabad ilyesmiben rekordokat mérni, biztos vagyok benne, hogy az Insane az a magyar (sőt talán európai) zenekar, amely a legtöbb ingyenesen letölthető EP-t tette elérhetővé rajongói számára önnön működése során. Ezt már csak azért is tartom ironikusnak megnevezni, mivel én is így ismertem meg a bandát – egy olyan EP révén, amit azóta letöröltek a szerverükről, és nem is jelölik kiadványukként, én pedig időközben sikeresen el is vesztettem, cool story, bro –, és most a Windfall is lehetőséget biztosít erre. Igaz, más perspektívából, hiszen Bálinték most akusztikus közegben tesztelik magukat két régebbi ismerős újraértelmezett formájában, és egy jól megérdemelt ajándékban.

Az ilyen kísérletek minden esetben becsülendők, hiszen az akusztikus hangszerelés mindig képes felszabadítani olyan jelentésrétegeket, amik eleve nem szembetűnők egy-egy dal esetén, ám azt a hajlamot is magukon viselik, hogy egy, már meglévő érzést tovább domborítsanak, ami bizonyos helyzetekben parodisztikussá válhat. Ettől egyedül Bálint legszemélyesebb vallomását – egyben az Our Island – Our Empire legmélyebb dalát – félthettem volna egy kicsit, ám a Lelkem iránytű (ami a lemezen megismert, tehát eleve akusztikus minőségében jelenik meg az EP-n) továbbra is az egyik legpozitívabb lírai élménye a hazai zenei életnek, sőt valójában a Black-Out A körúton című dalát követően a legjobb dolog, ami bekerült a popdaráló forgatagába. A másik két, immáron valós újraértelmezés szintén a legutóbbi lemezről származik: az egyik a klipesített Hocus-Pocus, ami most nemcsak egy lassítást kap, hanem új jelentésárnyalatban is tündökölhet – véleményem szerint ilyennek kell lennie egy akusztikus megragadásnak. Az Inside ebben a formában azonban számomra nem ad többletet a refrén erején túlmenően, ám így is tartom, hogy az Insane most – tagcsere után, új fejlemények előtt – bebizonyította, hogy akusztikus formában is megállja a helyét, hiszen dalai valós értéket közvetítenek. Egyedül a borító nem nyerte el a tetszésemet, de hát tényleg ez legyen a legnagyobb gondom. (N. P.)

FUSEISM

Demotape (2010)
Fuseism @ MySpace | Fuseism @ Blogspot
(SZERZŐI KIADÁS)

Végül pedig álljon itt 2010 legjobb magyar demója, amire még bőven sokat fogunk hivatkozni, hiszen a Fuseism a lehető legegyszerűbb úton volt képes meghatározni azt, hogy még több figyelem irányuljon a hazai punk-színtérre: azzal, hogy csak zenélnek, és ezt jól csinálják.

Rádi Gabiék 6 (4?)+1 dallal örvendeztetik meg a Hüsker Dü, a Sonic Youth, az Embrace és úgy általában a nyolcvanas évek wave/post-punk/punk-kísérleteinek szerelmeseit, hiszen zenéjükben éppen ugyanaz a karakter nyilvánul meg mind hozzáállásban, mind minőségben, amely már a hatások működésére is rányomta bélyegét. A felvételből pedig nemcsak a spontaneitás, hanem a zsigeri, elementáris zenei érzék is sugárzik: ezt talán a Kick Out The Hungarian majdnem tizenkét perces jammelése bizonyítja a legjobban, amely egy pillanatra sem fullad unalomba, dallamával pedig a VHK-rajongó édesapáinkat is táncra tudjuk perdíteni. A gitárdallamok egyből megragadnak, a felvétel hangzása és markáns karaktere épp annyira időtálló, mint az elődöké, a felvétel aurája, kisugárzása pedig egy lemezre már bőven megérett, mindenképp hiánypótló és értékes zenekart tükröz vissza, akit mindenkinek meg kell hallgatnia – és nem csak azért, mert ingyen van, hanem mert nagyon rég volt ekkora potenciál egy hazai bandában. Ha jövőre már hozzáférhető lesz az egyébként az alábbi demó előtt rögzített bemutatkozó album, 2011 ezen a fertályon könnyen a Fuseism éve lehet. 10/8.