2010. június 24.
Mivel oldalunknak szinte minden aktív szerzője belekóstolt már a zanzába foglalás gyönyöreibe, én sem maradhattam ki a sorból. Azonban az én sorozatom némiképp eltér majd az eddigiektől, és nem, a címadás nem zárja ki a zeneiséget. Csupán arról van szó, hogy az általam összefoglalt kis értekezésekben csak és kizárólag itthoni előadók produktumai fognak helyet kapni, „ötpluszkettes” felosztásban. Ez azt jelenti, hogy általában lesz öt lemezértékű kiadvány (jelentsen az teljes nagylemezt, vagy EP-t), valamint kettő olyan megjelenés, amely vagy csak egy egyszerűbb dalalapú ajánló (tehát MySpace-mustra), vagy demó, netán párszámos kiadvány. Ennek szellemében pedig – ha jelen esetben egy kis kezdeti csalással is, de – itt volna az első összeállítás, fogadjátok szeretettel.
Dead Men Tell No Tales
Aetrigan @ MySpace | Letöltés
(AETRIGAN)
„Yo-ho! | Yo-ho! | A Pirate’s life for me!” Ha a lemezcím (no meg a borító) kötelezne, mindenképp dalolászósra venném a figurát, ám debreceni felebarátaink erre nem adnak lehetőséget, és az esetleges kalózpoénokat játszi könnyedséggel hárítják is. Ehelyett be kell érnünk 2010 eddigi legígéretesebb itthoni bemutatkozó nagylemezével, amely ha új lehetőséget nem is nyit meg tulajdon színterének, hazai vérfrissítésnek mégis több mint kiváló. Sőt. Ha a Turn Of Mindnak lettek volna tökei, Aetriganként vonultak volna be a köztudatba.
Pedig a tavalyi demó, valamint az elcsípett – és persze zsinórban meg is nyert; már tudom, nem véletlenül – tehetségkutatós koncertek nem kentek a falhoz, sőt. Valójában kissé tartózkodtam is az Aetrigantől, ám a Dead Men Tell No Tales végeredményében tényleg lett annyira meggyőző, kiforrott és karakteres, hogy minden fenntartásom sutba vághassam. A képlet látszólag egyszerű: a korábban domináns metalcore elemeket kicsit szorítsuk perifériára (természetesen a Misery Signals és az August Burns Red közvetett hatásainak megtartása mellett), és adjunk teret egy olyan hangképnek, amely néhol bátran belegázol a Slipknot-fűtötte nu metal-hagyományokba, néhol pedig határozottan és igen pimaszul írja felül a modern metalnak csúfolt, ám mára kiüresedett skatulyát. A végeredmény pedig elég meggyőző lett mind a megszólalás, mind a körítés, mind a minőség szempontjából – ahogy előrevetítettem, valós világmegváltásra nem kell számítani, erős és fogós dalokra viszont annál inkább, mert a Dead Men Tell No Tales tényleg feladja a leckét a hazai színtérnek. Ennek okait három szóba sűríthetjük: dinamizmus, kópéság, valamint céltudatosság. Dinamizmus, amely keresztül-kasul áthatja a dalokat; kópéság, amely beint a közhelyeknek és az elcsépelt taktusoknak, hát még a műfaji paneleknek; végül, és nem utolsó sorban pedig céltudatosság, amely a srácok érett magatartását, és zenéléshez való profi hozzáállását tükrözi. Ezen felbuzdulva most meg is szavaznék egy – önmagamhoz mérten mindenképp – magas pontszámot, és kíváncsian várom a folytatást. Merem remélni, hogy Sanciék lesznek annyira ügyesek, és promotálják magukat (azon, hogy itthon nem találtak kiadót, már meg sem lepődöm; a végén még jó lett volna) annyira, hogy a SATEP által jelenleg egyedüliként uralt rivaldafényből nekik is jusson pár megkésett sugár-foszlány. Igazán megérdemelnék. 10/7,5.
Unsheathe and Grind (Split)
Jack @ MySpace | Yattai @ MySpace | Letöltés
(KASAMATA/HUMANOS MORTOS)
Ugyan már korábban is igyekeztem kellőképp nyomatékosítani, hogy mennyire becsülöm a Jack itthoni működését – ennek legutóbbi tömjénező-felülete a brutális névsorral büszkélkedő Fuck The Slow Shit válogatásalbum összehozása volt, ahol már mindkét előadó megvendégelte egymást –, ám az alábbi split is csak megerősíti azon álláspontom, hogy akinek itthon köze van a punkhoz, kötelező jelleggel is találkoznia kell Leviék zenéjével. Egyfelől azért, mert a műfaj igen karakteres módon egészül ki grindból és crustból csent elemekkel, másfelől azért, mert ez a szintézis nem az összetákmányolásra épül. A Jack dalainak gondosan megfeszített arányrendszere csupán azért nem feltűnő, mert mindhárom zenei gyökér központi mozgatórugója a nyers düh és az agresszió. Ez pedig az itt hallható (mellesleg példaértékűen erős hangzású) hét dalból is leszűrődik, bár való igaz, hogy a szövegek olvasása nélkül elgondolkozhatnánk azon, milyen nyelven is csendülnek fel az itt sorakozó szerzemények. 10/7.
A francia Yattai zenéje ennél eltérőbb spektrumon érvényesül: az alapok közel azonosak, ám itt a grindcore melegágyába takarózott bele egy kis punk attitűd, valamint crusty-disszonancia. Ugyan beteges a megállapítás, de ez közvetett játékosságot csen hőseink dalaiba: és amíg a Jack esetében a teljesség élménye éppen a dalszövegek követésén keresztül valósulhat meg, itt elég csak belemerülni a reszelések egymásra épülésébe, valamint az énekes Gautier (mondjuk ki) borzalmas hangszínébe. 10/7,5. Egyszóval a műfaj híveit kétségkívül laktatni fogja a végeredmény, ám a színtéren kívüli arcoknak egyedül az impozáns külcsín, valamint az ingyenes hozzáférés lehetőségének tudatosulása marad meg számottevő opcióként.
Az egyikben ott EP
Óriás @ MySpace
(EMI)
A kérdés persze jogos lenne, hogy két dallal a mai világ túltelített információs forgatagában vajh’ mire is mehet egy zenekar, ám jelen esetben valós súllyal és fontossággal bírt az, hogy Egyedi Petiék elhúzzák rajongóik és gyűlölőik (vannak ilyenek?) előtt a mézesmadzagot. Egyfelől azért, mert az alábbi szerzeményekben debütál hivatalos tagként az IHM-ből kölcsönlopott, koncerteken már tavaly bemutatkozó Hortobágyi Laci, aki billentyűs hangulatszőnyegekkel kíséri a már mind zenei, mind tartalmi szempontból kiforrott bandát. Másfelől azért, mert az Óriás ugyan már kiadónál fogja megjelentetni az év második felében új nagylemezét, az alábbi EP-t mégis ingyenesen elérhetővé tette. Egy ideig. Aki nem hiszi, az meg járjon utána.
A felvétel két dalát már a tavalyi, év végi koncertekről is ismerhettük, és végeredményében szükség volt a megosztásra. Egyfelől azért, mert a címadó szerzemény tulajdon keserédes hangvétele, és intertextuális allűrrel is felfogható dalszövege még nem egyszer lehet majd magányos és lámpafényes, rosszabb esetben könnyes szemű, de mindenképp idegtől szaporított pulzusú éjszakák kísérője. Másfelől azért, mert Laci alájátszásából válik nyilvánvalóvá, hogy hangulatilag mekkorát képes lendíteni a tétel alapszínezetén. És amíg a klipes tétel a maga hangvételével még összesíti az Óriás eddigi működését, addig a Vigyél közvetett szentimentalizmusa – amely megragad egy közvetett, Rémkirály-fűtötte Szent Kristóf-olvasatot is, vagy tévednék? –, és borongós merengése (vagy merengő borongása) némiképp új arcát mutatja a zenekarnak. Egy biztos: az a fránya mézesmadzag el lett húzva, nem is akárhogy. Jöhet a lemez. 10/8.
New Beat in a Dead World
Sicitur Adastra @ MySpace
(NAIL RECORDS)
Jó, azt sosem állítottam, hogy nem vagyok hepciás, de az elmúlt egy év során belém nevelt filosz-igény azért elég érzékeny részt tesz ki az eleve csak virágnyelven jellemezhető természetemből. Ezért két oknál fogva is megrökönyödés fogott el, mikor kezembe vehettem dunaújvárosi feleink bemutatkozó albumát. Ad#1 – a vergiliusi mondat megelevenítése (a klasszikus allűrrel élve) nem menő, sőt, harapok érte, lévén indokolatlan, nem megalapozott, parasztvakító és felesleges. Ad#2 – bárki is csinálta a belül eléggé monoton und minimal borítót, a fény-árnyék viszonyokkal sajnos nincs (még) túl közeli barátságban.
Ez a fény-árnyék viszony (csak hogy fennkölt maradhassak, hát persze) pedig némiképp körbelengi a kissé Nevermore-hatású lemezcímmel felvértezett, negyvenperces bemutatkozást is. Pedig hőseink tényleg megpróbálják a lehetetlent: a Vale Of Tears után másodikként úgy közelíteni a skandináv (death) metalhoz, hogy az ne fulladjon unalomba, vagy plágiumtól túltelített stílusgyakorlattá. Az előbbi két paraméter pedig nem is hozható fel a ’New Beat dalaival szemben, bár az előbbit néhol kár lenne tagadni, mert a Dark Tranquillity, Lunar Strain-korszakos In Flames, valamint Something Wild-érás Children Of Bodom hatása alatt írt szerzemények önmagukat fojtják le a valós dinamizmusban való kiteljesedéssel szemben. Ennek mozgatórugója lényegében a csupán középtempóig – bocsánat, közel húsz másodperc erejéig gyorsabb – vergődő dobtémák léte, mert mégis, adjátok vissza a tukatukáimat. Ez lenne az egész lelke. A talaj, amely táplál mindent, ami kinő belőle. Továbbá az sem egy utolsó tényező, hogy a szintetizátorból érkező látszat-szimfonikus kísérőfátylak teljesen becsomagolják, néhol pedig feleslegesen kísérik a mellesleg valós érdekességre (mi több: értékességre) törekvő riffeket. Így a végeredmény azonban egy olyan bemutatkozó album, amely a bizonyításvágy hevében inkább egy zsákutca felé tart, minthogy a már kitaposott ösvényről kanyarodhatott volna le a későbbiek során. Pedig a potenciál, és a tehetség megvan a srácokban – sőt, az első hallgatások alapján több pontot szerettem volna adni a végeredményre, de a New Beat in a Dead World egyelőre csak kapkodó próbálkozás, mintsem dicsőségben mártózó beteljesítés. 10/6.
Mindenki király EP
Fish! @ MySpace | Letöltés
(WARNER)
Ez milyen már? Ha akarnám, sem tudnám tagadni, hogy a Fish! leginkább tavalyi albumával lopta be magát a szívembe. A Csinálj egy lemezt! egy teljesen életképes (mi több: indokolt) lépés volt a zenekar pályafutásában. A magyar szövegek nemcsak közelítettek a rajongók felé (hála az ironikus humornak, a nyelvi játékoknak, na meg a végtelen lazaságnak), hanem a zenei egyszerűség is vonzóbbá tette több „külsős” számára a bandát, így valóban szükség volt a frissen szerzett királyság megerősítésére. A kérdés talán annyi, hogy nem feltétlenül ez a legjobb módja az újabb emberek megérintésére.
Persze nincs semmi probléma az itt hallható négy tétellel, csak ahogy Eckü is megfogalmazza a Személyes üzenet analógiájára hajazó címadóban: hol a rafinéria, hol a zsiványság? A dalok jelen esetben valahogy nem szólnak semmiről – didaktikusak, magyarázók és kinyilatkoztatóak, konkrét szituációval egyedül a Legközelebb még közelebb soraiban találkozunk. Ám ez a tétel is (karöltve a másik hárommal) nemcsak a ’Csinálj B-oldalas hatását erősíti fel, hanem rá is tesz arra a kérdőjel formájú lapátra, hogy Senior Hal mégis hová dugta a humorát? Mert igen, értem, hogy az immáron végképp reflektorfénybe állított lazaság újraírta a humor eszközeit, de a nyelvi játékokat néha erőltetettnek; az intertextuális utalásokat túl nyilvánvalónak; a női nemre vonatkozó kijelentéseket pedig nem elég – elnézést a kifejezésért, de ha hallottál már Fish!-t, érteni fogod – pajkosnak vélem kihallani. Ezzel kapcsolatban persze eleve felmerül egy eddig tán meg nem kérdezett probléma: egy olyan alfahímnek, mint Senior Hal, hogy lehetnek nőproblémái? Végül is ez nem a mi problémánk, szóval maradjunk annyiban, hogy töltsd le, de tartsd pikszisben a tavalyi nagylemezt. 10/6.
ZX.WTT.010. EP
pozvakowski. @ MySpace
(POZVAKOWSKI.)
A pozvakowski. helyzete több okból is különlegesnek tekinthető a hazai színtéren. Egyfelől népszerűségük – pontosabban státuszuk megszilárdulásának – magyarázatát kereshetjük tulajdon űrkitöltő (milyen frappáns, nemde?) szerepükben, másfelől a vetítések hangulatáról elhíresült, konstans zajmasszában összemontázsolódó koncertek hírében. Egy biztos: számomra a microtron anno az év albuma volt, és ezt az álláspontomat a mai napig tartom is. Máskülönben hogy is érvelhetnék hitelesebben azzal kapcsolatban, hogy mekkora csalódásként éltem meg az alábbi kiadványt.
Mert az egy dolog, hogy egy kisebb legyártási baki is becsúszott a húszféle borítóval megjelent bakelit kiadásába (amelynek vizuális tartalmáról nem tudok nyilatkozni, mert a promóciós kiadvány megfosztott az élménytől), de a várakozást nem kompenzálta a végeredmény. A valódi problémám lényegében egyetlen szó: kiüresedés. A pozvakowski. véleményem szerint felvett egy modellt – lásd a Quart-interjút is, khm -, amiben megpróbálja újraértelmezni a microtron még spontán tartását, ám jelen esetben ez mégis az arányok végleges felbontásához vezetett. Elvégre az még nem probléma, hogy győri feleink zenéje valóban nem tekinthető post-rocknak, de a zajok dalon belüli átrendezése; a narratív hanganyagok bevágási hányadosa; valamint egyáltalán a szerzemények valódi feszültségfaktora mind-mind olyan drasztikus átalakuláson mentek át, amelynek tükrében nem is tudom elképzelni, hogy kik foghatók meg ezzel a két dallal. Mert Istenuccse, a koncerteken még reméltem, hogy majd lemezen átlátom a végeredményt, de nem így történt: a Man or Astroman?-feldolgozásban jóformán nincs is kohéziós elem, csak egymástól élesen elkülönülő megoldások, a perky. pedig annyira le van csupaszítva, hogy tulajdon minimalizmusából képtelen áttörni saját falait. És ezt – újfent Istenuccse – valóban sajnálom, mert én (ugyan a többet nem jó kifejezés, de) mást: azaz lélegzőbbet, kötetlenebbet, vadabbat és mind ötletekkel, mind valós tartalommal teltebbet vártam. 10/5.
Eco-Ethic
Nadir @ MySpace | Letöltés
(NADIR)
Arról talán nem kell vitaindítót írnom, hogy a Nadir az ország leginkább alulértékelt zenekara. Persze a pakkban benne volt az is, hogy ők választották a lehető legrögösebb utat (tehát a ’90-es évek metalcore hangzásának, a sludge-nak, a svéd death metalnak, valamint a Bolt Thrower-ihlette militáns, modoros menetelésnek vegyítését), ám épp ezért merem már most állítani, hogy a Nadirból egyszer legenda lesz, mert hozzájuk hasonló formációval aligha találkozunk kis hazánkon belül, vagy egyáltalán a nemzetközi porondon.
És végeredményében azt kell, hogy mondjam: az Eco-Ethic sokat fog segíteni a kultikus státusz létrejöttében, mert véleményem szerint az eddigi legdirektebb és leginkább lényegre törő anyagukat tarthatjuk most a merevlemezünkön. Ebben nyilván közrejátszik az is, hogy tavaly a zenekar szusszanhatott egy picit a projektezések, valamint egyéb zeneipari teendőik közepette, ám ez a kényszerszabadság abszolút gatyába rázta hőseinket. Persze a tömény összhatás még mindig érvényesül (ilyen alapanyagok olvasatában épp az lenne a baj, ha nem így lenne), és a Nadir változatlanul nem olyan előadó, amelyet bárhol és bármikor lehet hallgatni. Azonban az Eco-Ethic dalaiban nemcsak a dalszövegek komoly tartalma, hanem a zenei alapok következetes – és ami a legfontosabb: hatásos – elegyítése tényleg az eddigi leginkább transzparens Nadir-kiadványt hozta létre. Az Eco-Ethic nem esik bele a hangulati poklok bugyorjárásából adódó el-elveszésbe; nem kísérletezik az eleve telített rendszer újabb elemekkel való kiegészítésével; és egyáltalán: úgy nyúlt bele a tutiba, hogy csak a saját hozott anyagából gyurmázott. Ennek legékesebb példája persze a Poacher Bashers című szerzemény, amely A Nadir Sláger szerepkörében tetszeleg, ám a többi nótát sem kell félteni – Tauszik bácsiék apait-anyait beleadtak ebbe a lemezbe mind hangzás, mind körítés, mind tartalom szempontjából, és erre nem csak ők lehetnek büszkék, hanem mi is. 10/8.
