2013. június 16.
Tracklist:
1. Nazareth
2. The Rite
3. Nay
4. The Four Horsemen
5. Hashman Blues
6. Devil's Nectar
7. Judas
8. Bullet the Red Piker
9. The Upperhand
Műfaj: sludge, stoner
Támpont: Neck Sprain, Down, Black Sabbath
Hossz: 48:34
Megjelenés: 2013. június 13.
Kiadó: Szerzői kiadás
Webcím: Ugrás a weboldalra
Az eszköztár és életkor/telítettség skálán rosszul teljesítő műfajok esetében, melyekben már gyakorlatilag mindent megírtak, elemi fontosságú egy zenekar fennmaradásához az, hogy képes legyen valami egyedi ízt csempészni a dalaiba. Ez alól egyetlen kivétel van: ha egy „halott” műfajt igyekszik újjáéleszteni valaki. Ebből bandák tömegei tudtak profitálni az ezredforduló utáni thrash revival kapcsán, mostanság pedig a ’Sabbath vonatra szállnak fel tömegével a zenekarok, bár Iommiék életműzáró (?) korongja most jó időre érdektelenné fogja tenni az amúgy dicséretes, hagyománytisztelő kezdeményezések jelentős részét. A sludge és a stoner viszont él és virul: ha nem is gőzerővel, de működik a Down, a Crowbar és az Eyehategod, és fiatal, tehetséges bandák is folyamatosan érkeznek. A hosszadalmas bevezetőre azért volt szükség, hogy bizonyítsuk, mennyire nehéz dolga van Áron Andrásnak és két barátjának, hogy izgalmasak és érdekesek legyenek ilyen nevek árnyékában.
Legjobban a klasszikus horzsol igével lehet leírni a szórakoztató nevű Apey & The Pea zenekar debütlemezét, ami a legnagyobb előnye, és egyben a legnagyobb hátránya is. Az EP-n lévő grunge hatások kigyomlálásával ugyanis olyan lett a srácok zenéje, mint a Down. Bár a velük készített interjúban a Panterát emlegetik, a Phil Anselmo másik bandájával vont párhuzam helyénvalóbb (bár a Panterához hasonlóan itt is csak egy gitár van), már csak az erős a sludge íz, illetve a közvetlen Black Sabbath befolyás miatt. Ennyi információ alapján azt is lehetne gondolni, hogy fantasztikus a lemez, és nyilván ezekkel a hatásokkal lehetetlen nagyon mellényúlni, de az is igaz, hogy a korong csak legjobb pillanataiban éri el a példaképek színvonalát. A körítés (borító, hangzás, klip) tökéletes, viszont egy ördögös tematikájú lemeznél is a részletekben rejtőzik az ördög: egy-két kivételtől eltekintve az összes riff stílusgyakorlat, melyek a hangulat megalapozására ideálisak, de nem igazán felidézhetőek; nagyon kevés szóló színesíti a kiadványt; Apey hangja csodálatos, az énektémák tapadása viszont nem a legideálisabb (leszámítva a záró slágert). Kicsit hasonló lehet az érzésünk, mint az Aebsence visszatérő lemezénél: minden elem a helyén van, de hiányzik valami, ami pedig a korábbi kiadványban megvolt. Persze mindez nem feltétlenül baj, hiszen jelzi, hogy a Devil’s Nectar igazi beleszarós, kompromisszummentes anyag lett, az ilyen zenék összes szépségével és buktatójával, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinél teljes egészében működni fog egy (jó értelemben) öncélú hanganyag, hacsak a dalszerző nem akkora zseni, hogy akár Adam Sandler filmekhez írt betétdalokat is meg lehessen neki bocsátani. Vannak tehát kiválóan sikerült részek (Nazareth, The Rite, The Four Horsemen, Bullet The Red Piker, The Upperhand), viszont akadnak töltelékdalok, kifejezetten vontatott és unalmas megoldások (a címadó dalban azt, amikor kétszer is visszajön a riff, második hallgatásra valószínűleg még a zenekartagok is áttekernék, bár az ilyesmi élőben nagyon tud működni). Összességében az EP hosszúság és a szerteágazóbb hatások jobban álltak ennek a zenekarnak, de persze ettől még könnyen felértékeli a lemezt az örömzenefaktor és a csupaszív előadásmód. Arról nem is beszélve, hogy a csapatot valószínűleg a legkevésbé se érdeklik holmi cikkírók hülyeségei, és ez így van jól. 7,5/10
