Hazai Hétvége: The Heartless Aisha – Confused (EP)

A zenekar ismerkedési felülete egyértelműen az a kijelölt útvonal, amelyet leginkább a Funeral For A Friend brit stilisztikája jelez: a wales-i zenekarnak sikerült konfúziómentesen egymásra illesztenie a 2000-es évek második felében a modern emocore és az alternatív rock elemeket úgy, hogy az alapvető kiindulási pont a rockzenei panelek elhelyezése lett és a dallamok (gitárjáték és ének) retrospektív, a zenekar korai dinamizmusát idéző módon lettek a biztos rock alapra igazítva. Természetesen ez nem annyira egyedi tett, a mezőtúri csapat viszont úgy nyúlt az ő megoldásukhoz, hogy kicsit felhígították az amúgy is jóval düh mentesebb összképet, valahogy „pop-pozitív” lett a végeredmény (ami a modern rock velejárója sok esetben). A The Heartless Aisha zenei eszköztára így jól hallhatóan egy slágeres összképben valósul meg, amelyben olyan zenekarok hatásai jelennek meg, mint az említett (nemsokára hazánkban koncertező) FFAF, a Saosin és az „újvonalas” brit alter rock színtérkedvenc Deaf Havanna (de akár dobálhatjuk még tovább a hasonló neveket: Secret and Whisper, korai mall emo Senses Fail, de hasonlatos az eredmény a feltörekvő orosz szupertehetség Another Maskhoz, vagy bandcamp kedvenc Scan the Sky-hoz is stb.). A Confused című EP azok számára kedvez, akik a középtempót és a kevésbé kilengő ritmikai képletű dalokat kedvelik: a srácok érezhetően feláldozták a túlzott váltásokat a slágeresség és a könnyebb befogadhatóság oltárán. A keretbe foglalt korong (a szélső két dal ellentétezettsége, valamint a többi dal szövegeinek szembesítő hangulata) egy szövegkörnyezetében az élet dolgait személyes oldalról megközelítő anyag lett (így az emocore kontextus is pipa). Már az első dal (Hope.God.Love) zongorabetétje után szembeötlik a nyilvánvaló FFAF stílusátvétel, Matt Davies jól hallhatóan óriási hatással lehetett Nagy Lallie előadásmódjára: nyilvánvaló énektémák, hanglejtés, de még több esetben a srác hangszíne is nagyon-nagyon hasonló a wales-i zenész hangjához (ezen a területen még van mit csiszolni, de az út az jó).

A csapatra egyébként rendkívül jellemző a modern rock vázon kezelt ultradallamos riffelés: a gitárjáték remek, de néhol nagyon kilóg a lóláb, némileg ötlettelen, jobban mondva egyhelyben stagnáló, nem túl merész témákat kapunk (mintha csak az In Search of Solid Ground jellemzését hallgatná az ember, nem?). Természetesen a paneltenger egy EP távon nem annyira zavaró, de ez egy nagylemezen nagyon önismétlővé és unalmassá fog válni. Amellett, hogy a Crossroad már-már szinte pop-punk felhangokkal bír, és a zenekar nem tudta kihagyni a Silversteint koppintó csapatokat sem a Finding Myself emocore-os felütésénél, kimondhatjuk, hogy végtére is ez egy kedvelhető rocklemez kevés igazán súlyos témával. Igazán felüdülés az EP végén a címadó Confused, illetve Fear.Devil.Hate, a zenekar itt már elővesz pár leszálltabb herét is (de továbbra sem breakdowntengert), na meg pár metalcore témát. Javítanivalók: változatosság, mélység, tökösség (de azt nagyon) és ének, valamint egy még tudatosabb átállás a modern rockzenére, ugyanis főleg azon a területen lehet nagy keresnivalója a bandának, és még jobb lesz ez. Barátian már így is jobb az átlag itthoni próbálkozásoknál. 7/10