Hazai Hétvége: Subliminal Merger – Canvases

Bár a Canvases egy eléggé sokoldalú anyag, a képlete meglehetősen egyszerű: fogjuk a 2000-es évek óta bevált zenei kliséket, tegyük őket be egy hatalmas zsákba, majd húzzunk ki onnan random sorrendben párat, pakoljuk egymás mögé őket (lehetőleg ezt is teljesen véletlenszerűen), és voilá! Elsőre ugyan totál kudarcnak tűnhet a dolog, de sokadik hallgatásra azért annyira mégsem érződik veszett fejsze nyelének az egész: vannak olyan ötletek az anyagon, amelyek simán csettintést érdemelnének (a Weightless refrénje, a Fight for Peace dubstep/rap verzéi, a Painted With My Blood végén a belassuló breakdown), és süt a srácokról, hogy tele vannak ötletekkel. Az egyetlen gond az, hogy ezek az ötletek az esetek nagy részében nem olyan jók (Forgive), vagy egyszerűen nem úgy vannak összeterelve a számokba, hogy azokból épkézláb szerzemény kerekedjen ki, mert az amúgy jó ötleteket megfojtja a sok rossz (Fight for Peace hozható fel ismét példának, a remek verzékhez messze nem ér fel a refrén), és ez a jellemző az egész korongra.

Ha most hatásokat kéne elkezdeni sorolni, akkor nagyon sokáig gépelhetnék, mert a 13 dalban rengeteg modern metal zenekar megtalálható a P.O.D.-től az Emmure-ig – ezt az éneken kifejezetten érezni, egy az egyben a régi Palmerit idézi Tarczi Tom előadásmódja a durvább részeknél, még a spoken word-betétek is, bár nem értem, hogy ezek miért magyarul vannak, ha a szövegek eleve angolul íródtak (és ha már itt tartunk, az angol kiejtésen is lehetne egy kicsit csiszolni, mert itt eléggé érződik az akcentus). Tulajdonképpen az elektronikus betétek is rendben vannak, a Carnivore alapján lehetett attól tartani, hogy el lesz az egész lemez maszatolva a dubstep pötyögésekkel, de ezt a dolgot sikerült kreatívabban megoldani szerencsére, illetve egyéb hangmintákat is felhasználnak Farkas Péter sampleres közreműködése révén – a már említett Painted With My Bloodban az erőszakolós részlet (sajnos nem tudtam kideríteni, honnan van) elég kockázatos vállalkozás volt, de jól működik együtt a dal lezárásával. A hangzás is telitalálat, bár sok újat nem tudnak hozni ezen a téren, úgyhogy főleg a Chimaira által kitaposott ösvényen járnak (amúgy Mark Hunterék neve is rengetegszer felmerült a Canvases hallgatása közben). De ennek az ösvénynek még nagyon az elején vannak, és egy nagylemez megírása még túlságosan nagy falatnak bizonyult nekik, a dalokból össze lehetett volna hozni egy jó EP-t, de 45 perc itt most sok. Ettől függetlenül nagy potenciál van a srácokban, és ezt több odafigyeléssel, valamint fogósabb dalokkal ki is lehetne használni. 5/10