Hazai Hétvége: Nadir – Exitus

Az utóbbi két nagylemez következetes letisztulása minden korábbinál (beleértve a Dark Clouds-érát is) egységesebbé tette a Nadir zenei oldalát, amely továbbra is a sludge, a kilencvenes évek metalos hardcore-ja, a thrash és a death metal közös határmezsgyéjén teljesedik ki. Az Exitus azonban az Eco-Ethic minden korábbinál emészthetőbb kisugárzásához képest egy új, fenyegető hangvételű élményt garantál, aminek köszönhetően ismét csak az bizonyosodik be, hogy – amennyiben a banda egy laikus hallgató számára ugyanazon hatások elegyítését írja meg újra és újra – mindig sikerül a természetes megújulás és határfeszegetés. Persze ez nem fedi le a lemez teljes egészét: arra csupán a megszokott minőségnél is fogósabb, keserédesebb témák váltakozása jellemző, és ezt már az elsőként megosztott Plunderers of the Earth is méltán igazolta a refrénben hallható dallammal. Azonban az Exitus legnagyobb erénye a minden korábbinál több monologikus bevágás hatásfokozó ereje mellett az, hogy a felvételhez meginvitált vendégek tényleg csak annyit és úgy tesznek hozzá az egyes dalokhoz, hogy a végeredmény első hangtól az utolsóig eredeti és sajátos marad. A legkülönlegesebb közreműködő mindenképp a Transport League-ből ismerős Tony (ha emlékeztek, a Nadir tavalyi feldolgozáslemezén is helyet kapott egy daluk átirata), de Barta Gyöngyi csellójátéka éppúgy nyomatékosítja az Exitus komorságát, mint Jakab Zoli és Greg Bennick (Trial) spoken wordjei, ordításai. Ennek hatásosságát épp az biztosítja, hogy a lemez épp a játékidő végére válik a legsúlyosabbá – az egyetlen félelmem csupán annyi, hogy vajon mindenki eljut-e eddig. Ez pedig nem amiatt van, hogy a Nadir rossz zenét játszana (sőt), hanem azért, mert ez a hangzás nem divatos, nem kellendő, nem adja magát elsőre, és saját súlyából adódóan nem is feltétlenül hallgatható mindig. Így hát némiképp tartok attól, hogy az Exitus sem talál majd olyan befogadó fülekre, mint amennyire megérdemelné, mert az itt hallható dalok ismét azt igazolják, hogy a Nadir az egyik legalázatosabb és leghitelesebb hazai zenekar, csak valahogy ezt nem veszik annyian tudomásul, mint amennyire azt a banda megérdemelné.