2012. szeptember 16.
Tracklist:
1. Edge of the Abyss
2. You Are the Poison
3. So Be Careful
4. Never Ending Story
5. Interlude
6. The Feeling
7. Party Nerve
8. Anymore
9. Cruel Memories
10. Breaking the Dancefloor
A sokszor és sokat emlegetett közeledésünk, felfejlődésünk a nyugati trendekhez és színvonalhoz nem csupán azt jelenti, hogy igényesebb és aktuálisabb lett a honi underground nagyátlaga, de azt is, hogy megjelentek olyan amerikai/nyugat-európai irányzatok, amelyeket igazán elnyelhetett volna a kultúrspét. Ilyen műfaj az electrocore (vagy trancecore, ki hogy szereti), amelyet nemes egyszerűséggel az hívott életre, hogy a metalt hallgatók közül sokan nem csupán a tiszta énekkel vannak jó barátságban, de az elektronikus előadókkal is. Hat törökszentmiklósi fiatal is így gondolkodott, és életre hívták napjaink egyik legismertebb „core” zenekarát, a Claps For Caroline-t.
2010-es bemutatkozó EP-jük, a This Is the Breakdown Now! viszont túlzások nélkül is az utóbbi évek egyik legborzalmasabb hazai kiadványa lett amiatt, hogy sikerült rajta a bandának summáznia mindent, ami miatt olyan sokan kérdőjelezik meg ennek a stílusnak a létjogosultságát. Lehet, hogy az elektronika és a metalcore/emocore házassága nem egy halott ötlet, hiszen állításuk szerint őket is pl. az Enter Shikari inspirálta (akik ugye ennek a királyai gyakorlatilag), de azzal a harminc perccel sikerült olyan kétes hírnevet szerezniük, amely kvázi megpecsételte a zenekarral kapcsolatos vélemények egy részét. Ezt a folyamatot egy, a műfajon belül erősnek számító (pl. Hands Like Houses, vagy a tavalyi House vs. Hurricane) albummal lehetett volna megfordítani, de a Stories egyelőre csak arra elég, hogy hozzák a tengerentúli színtér átlagos színvonalát, ami nem 5 pont, hanem maximum 3. A lemez részletes elemzéséhez szinte teljesen felesleges hozzáfogni, hiszen nincs egy olyan pillanata, énektémája, amit ne tudna megjósolni bárki, aki valamennyire is lépést tartott a kinti mezőnnyel, és a nagy megállapítások sem olyan meglepőek az előzetes dalok tükrében: a debütáló anyaghoz képest bőven előrelépés, ugyanakkor számos negatívum maradt (klisés és egyhangú énektémák, béna breakdownozás, valamint az elektronikával meg még mindig úgy bánnak legtöbbször, mint egy kanos tini). Az sem sokat segít a lemezen, hogy a legjobb és a legrosszabb dal (The Feeling és a klipes Party Nerve) egymást követik, de ettől függetlenül is pont olyan klisés dolgok mondhatóak el az albumról, mint amilyen maga a zene. Amennyiben a színtér sikerbandáinak, a Make Me Famous-nek vagy az I See Stars-nak a színvonalát kívánták elérni, akkor ünnepélyesen bejelentem, hogy talán még felül is múlták a Sumerian levegőjét rontó csapatokat, de ha az a céljuk, hogy olyanokat is meg tudjanak fogni, akik nincsenek oda ezért a stílusért (ahogy ez sikerült a fent említett Hands Like Houses-nak), akkor még bőven van hová fejlődniük és érniük.
Ennek a kulcslépései mindenképp azok lennének, hogy elkezdjék nagyon utálni az EP összes percét, és hogy rájöjjenek, a facebookos népszerűségük talán nem 100, és nem is 50%-osan a zenéjükbe fektetett kreatív munkának szól, hanem ahogy a trendzenekaroknál, úgy náluk is a szél fújta össze a rajongókat. A rajongókat, akiknél folyamatosan ketyeg az óra, hogy mikor állnak tovább, és akik csak akkor fognak kitartani és sokasodni, ha van miért – ennek kapcsán pedig érdemes nem csak az interjúk idején, hanem a hétköznapokban is sokat gondolkodni az Enter Shikari sikerének titkán, mert ők a csúcson lesznek akkor is, mikor már az I See Stars utódbandái is becsődölnek. Persze ezeket csak akkor érdemes figyelembe venni, ha nem a fent említett első verzió volt a cél. Ha mégis, akkor lehet koccintani: a Stories műfaján belül bőven megállja a helyét, de azért csak óvatosan az ünnepléssel, a medencében vasalni a frizurákat elég veszélyes.
3/10
