HAW – Soundtrack of Our Friendship

Debreczi János fotója.

Ha ki kell választani egy olyan zenei ágat, amiben a magyar underground tényleg nagyon, nagyon jó, és képes (lenne) megfogni külföldi hallgatókat is (azt a bizonyos nyugatot, ahová minőség terén mindig vágyni kéne), akkor igazából mindegy, hogy ki honnan indul, az eredmény egy irányba mutat: doom/stoner metal. Se hardcore punkban, se poszt-rockban, se a metal más ágaiban nem volt még annyi exportképes produkció itthon, mint ebben – pedig nincs sivatagunk, általában mocsarunk se, soha nem rohangáltak ide-oda Black Sabbath klónbandák, és a mai napig csak egy akkora név tud komolyabb nézőszámot produkálni, mint a Red Fang.

Tradíciók és komolyabb közönség hiányában talán érthetetlennek tűnik, hogy mégis mi az oka annak, hogy volt itthon egy Mood, van egy Shapat Terror, egy Wall of Sleep, egy Stereochrist, egy Grizzly, egy Magma Rise, egy Apey & The Pea és persze a HAW sem maradhat ki a felsorolásból (ennek a jelenségnek hamarosan külön cikket szentelünk, majd ott elmélkedünk a miérteken és a további bandákon). Ezek a csapatok (melyek közt persze elég komoly átfedések vannak a tagokat illetően) mind olyan zenét játszottak és játszanak, ami szinte minden tekintetben felvette a versenyt az amerikai bandákkal, és ezt a gyönyörű sorozatot a Soundtrack Of Our Friendship sem szakította meg. Persze a 2009-es demo, és a kipróbált zenészekből álló felállás (egy jelenlegi és egy volt Stereochrist tag, valamint a fél Igor) alapján sejteni lehetett, hogy ez az album nagy dobás lesz, de így is meglepetést tudott okozni az, hogy mennyire ösztönös és szerethető lett egyszerre.

Ebben a kilenc dalban minden megvan, ami elméletben képes arra, hogy bevonzza az embereket ebbe a zenei világba: vannak tíz másodperc alatt atmoszférát teremtő, instrumentális darabok, Makó Dávid hangja világbajnok (az énektémák pedig kivételesen fülbemászóak), a slágerek húznak és ragadnak, a hangzás tökéletesen kiszolgálja a dalokat, és ellentétben például az itthon ír kocsmarockot erőltető bohócokkal, a tájidegenség ellenére sem érződik egy percre sem erőltetettnek az egész. Ezek alapján kiálthatnánk is, hogy tessék, itt van az az anyag, ami majd végre felzárkóztatja a közönséget a zenekarokhoz, de ez a hurráoptimizmus valószínűleg fel sem merül azokban, akik az első Mood album óta azt várják, hogy itthon ennek a zenei közegnek érdemi hallgatótábora legyen. Pedig vannak remek albumok, tartalmas blogok, meghatározó karakterek és érdekes koncertek, már csak az kéne, hogy a nagy rock’n rollság, a pompadour frizurák és az arcszőrmánia korában a férfias férfiak felfedezzék, hogy a Kyussnál kezdődő út nem csak a Red Fangig tart, és a régió legjobb faszrockját az orruk alatt játsszák. 9/10