HateSphere – To The Nines

Nincs rosszabb egy zenekar számára, mint, amikor egy stagnáló és jó albumokat gyártó felállás egyszer csak felbomlik, és ennek köszönhetően elindul egy olyan lejtőn, amiről a visszatérés közel lehetetlen. Az olyan ősi keleti vallások, mint pl. a hinduizmus is már rájött, hogy minden létező egy fejlődés – virágkor – hanyatlás kört szokott lefutni, ami épp úgy igaz a metal zenekarokra, mint pl. az államberendezkedésekre. Ritka a kivétel, de azt hiszem a dán HateSpherenek mindez sikerült, még, ha nem is tértek vissza csúcsra, de úgy néz ki egy album után mégis magukra találtak és elindultak egy másik úton a hegycsúcs felé. A két évvel ezelőtti Serpent Smiles And Killer Eyes lemez köztudottan nem sikerült túl jól, az említett sorozatos tagcseréknek köszönhetően, de a társulat összeszedte magát és egy új felállással most készek újra terjeszteni azt a bizonyos metal „bűzt” Dániából.

A HateSphere a millennium évében alakult és már 2001-ben ki is adták az első self titled lemezüket. Ki hinné, hogy azóta ez már a nyolcadik kiadványuk (hat lemez, két EP)? Jómagam a zenekart anno a Ballet Of The Bruteal ismertem meg, és máig azt tartom a legjobb lemezüknek, bár az azt követő The Sickness Within is igazi telitalálattá vált később. Viszont a már említett soron következő ’Serpent a borzalmas borítójával valahogy nagyon nem ragadt meg a lemezlejátszómban. Talán ezért is közelítettem kicsit szkeptikusan az új albumhoz, tudat alatt elkönyveltem magamban, hogy a HateSphere az egyetlen megmaradt alapító tagjával, Peter ‘Pepe’ Lyse Hansennel valahogy soha sem lesz képes újra úgy tündökölni, mint öt évvel ezelőtt. A tíz ex-tagot számláló (nincsenek benne a „kisegítők”) csapat agya ’Pepe’ az összes tagot lecserélte maga körül, ami a legtöbb zenekarnál általában névcseréhez vagy feloszláshoz vezet, de a HateSphere rebootolt. Az új torok Jonathan ‘Joller’ Albrechtsen orgánuma hasonló elődjéhez, bár a régi rajongóknak biztosan szokatlan lesz, hiszen Jacob öt éven keresztül töltötte be a frontemberi posztot. A változás, azonban bármennyire is újszerű, mégis pozitív ugyanis John hörgése/üvöltése sokkal könnyebben emészthető, arról nem is beszélve, hogy izgalmasabb dallamokat is hozott össze, már, ha a hörgések terén beszélhetünk dallamról. Egy biztos, ezzel az új hanggal több rajongót fognak szerezni maguknak, mint, ha maradtak volna a korábbi receptnél, ugyanis a még csak 21 éves (!) John stílusa közelebb áll a hardcoreos üvöltéshez, mint a dallamos death metalban megszokott acsarkodáshoz és, hát kérdem én melyik a divatosabb manapság? A zenét tekintve nem történt nagy újítás, a fő csapásirány változatlan maradt, a svéd gitáriskola virtuozitását ötvözik a thrash metal nyers erejével, amelyet néhol a hardcore hatások tesznek még izgalmasabbá. A hangzásért ezúttal is a már legendának számító szintén dán származású Tue Madsen felelt, aki olyan zenekarokkal dolgozott már együtt, mint a The Haunted, August Burns Red, Born From Pain, Aborted, Mnemic vagy a magyar Ektomorf. Munkájára sose volt panasz, ezúttal sincs. Ami pedig a To The Nines borítóját illeti, azt kell, hogy mondjam talán lehetett volna kreatívabbnak lenni, de talán jobb ez a kliphez passzoló öncsonkító Dr. Zsivágó a 101 kiskutyás háttérrel, mintha az előző lemez borítójának kialakítását követték volna.

A csupán harmincöt perces és tíz tételes anyag, bár rövidnek tűnhet tökéletesen elég ebből a fajta zenéből, ha ennél több lenne már-már zavaróvá válna, ha kevesebb, akkor pedig hiányérzetünk lenne. A címadó nóta tökéletes indítása a lemeznek, kőkemény gyalu dal, nem köntörfalaznak a srácok, igazi in medias res, nem hiába lett klippes nóta. Ami viszont a videót illeti, itt felhívom a figyelmet, arra, hogy, aki nem szereti a vért és az önkínzást, vagy már a Vészhelyzet is megingatta gyomrának egyensúlyát, az semmiképpen se nézze meg. Viszont, aki a Fűrész/Motel filmek töretlen rajongója, azok számára kötelező darab, be is raktam a Michel Winckler-Krog/Marius Budu kettős által rendezett vágatlan verziót.

A rövid sláger nótát követően sincs azonban megállás, ugyanis a lemez igen magas fordulatszámon pörög tovább, az olyan dalok, mint a Clarity, vagy Commencing A Campaignel felvezetett The Writing’s on the Wall igazi színfoltok a néha „háttérzenévé” degradálódó To The Nines lemezen. Nem mondom, hogy egy kaptafásak a dalok, mert tényleg igyekeztek változatosak lenni, de mégis valami még hiányzik, ha az összes dal, olyan lenne, mint a hármas Cloaked In Shit, amit feltétlen klipesíteniük kell, akkor a HateSphere újra dicsfénybe úszna, de ez legyen a legkevesebb. A lényeg, hogy a HateSphere visszatért és töretlenül halad, hogy visszavegye régi helyét a metal színtéren. Én nagyon szurkolok nekik, mert most úgy érzem ez sikerülni fog és Isten adja, hogy megmaradjon ez a felállás. Hajrá HateSphere, szükség van rátok a színtéren, mint egy biztos pont a metalban.

10/7