Hatesphere – Serpent Smiles And Killer Eyes

Az előzetes hírek lassabb, középtempós, „groovy”-bb lemezt ígértek, ami bevallom, személy szerint nem érintett túl pozitív tényként. Nyilván egyfajta esszenciális művet akartak elkészíteni a kígyómosolyos és gyilkos szemes CD-vel, mivel minden eddigi jellemzőjük jelen van, az összkép is ilyesmit sugall a leegyszerűsített dalszerkezetekkel, csontszáraz riffeléssel, valami mégsem tetszett Az első hallgatások alkalmával a „jó-jó, de az előző lemezek jobbak voltak” véleménye fogalmazódott meg bennem. Paradoxon, tudom, de épp az egyszerűsödés miatt ért be nehezebben az új mű, tőlük inkább az ösztönös, vad vágtákat vártam volna, amiből kevés akad itt. Az előző lemezekben jobban érezni a feszítő belső tüzet, mint az újban, és ez az érzés, ami mindkét általam ismert művet belengi, nekem nagyon hiányzik az újból. Egyszerűbb lett a zene, ami nem igazán áll jól nekik érzésem szerint, bár nem rosszak a dalok, de visszafogják magukat a srácok a túrásban

A nyitó Lies And Deceit frankó darab, némi dobfelütés után pörgősen de elemi vadság nélkül robog előre, kimért őrléssel, s van benne lassulás ugyan, a lendület nem lankad. A reszelős thrash riffek nagyon el lettek benn találva, összességében a dobok is, és nyilvánvaló hogy ölni fog a koncerteken ez a dal. Ugyan a Ballet lemez katartikusabban kezdődött, ezzel a tétellel annyira nincs gond. A The Slain már középtempósan menetel, a gitárok folyamatosan reszelnek, a dobok bombabiztosan alapoznak, és Jacob itt amolyan Rob Halfordos, tiszta sorokat is megejt, ami enyhe Judas Priest ízt ad az énekének, és nem is áll rosszul neki. Jól esik a fülnek az üvöltések közt, érdekes a tiszta rész után a mély hörgés kontrasztja, szóval a stílus határain belül meglehetősen változatosan tolja. Szólója rövidke, de a dal végi belassulás nagyon súlyos. A következő Damned Below Judas mély hörgéssel operál, gyors dobokkal, szikár gitárokkal, de az üvöltés is előkerül. A Drinking With The King Of The Dead szájharmonikával indít, torzítatlan pengetéssel, amolyan vadnyugati hangulat kerekedik, ahogy a poros főutcán üldögélsz a söntés teraszán, és figyeled a tovagördülő ördögszekereket, miközben whiskyt vedelsz a holtak királya áporodott szagú társaságában. Aztán beszállnak a gitárok, és egy lassan tovagördülő dalt kapunk az arcunkba. Nem sikerült túl érdekfeszítőre ez a tétel, annak ellenére, hogy az ének kifejező, de nagyon leegyszerűsödött a zene, a figyelmem itt lankadt kicsit. Az egyszerűsödésre jó példa az itt található, nagyon tufa gyorsulás, ami már pofátlanul puritán, az a tipikus, sört-locsolva-pogózol-a-koncerten rész, amire rendesen lehet headbangelni. Tényleg annyira minimál és pőre, hogy csak lestem ki a fejemből, hogy rakhatták fel pont ők a lemezükre. A Forever War már sokkal jobban tetszik, ígéretesen indul a gyors tempókkal, kiállásokkal, és nem is hibázik; sodor rendesen. A Feeding the Demons ismét lassan építkezve kezd, a dobokra ismét érdemes figyelni, mikor beindul végre, és itt található a lemez legjobb szólója, no nem mintha olyan sok virga lenne… A Floating hallható a Myspace oldalukon, standard Hatesphere, a Let Them Hate pedig az egyik legerősebb szám a CD-n. Már a kezdése is jót ígér, és itt össze is állnak a jó ötletek egy igen ütős darabbá. Finom a záró Absolution szinte doomos befejezése, a zongorás aláfestéssel, méltó finálé a korong végén.

Összességében nem rossz album ez, technikásak a zenészek, a játékuk nagyon együtt van, feszes a ritmusszekció, tehát baj nincs, talán csak én vártam mást; nagyon kicsontozták a dalszerkezeteket és kivettek mindent, amit feleslegesnek találtak. Viszont több számban is inkább csak egyes részek lettek eltalálva, a teljes dal nem, szemben az eddigi egységes színvonalú albumaikkal. A hangzás tiszta, steril, mély, de az egyszerűbb dalszerkezeteknél, az unalomba fulladást elkerülendő nem árt a zajosabb, koszosabb hangkép, és hogy legyen benn egy egészséges adagnyi dög. Lehet, hogy a hangzás miatt nem üt akkorát nálam a zene. Az a régi vadság hiányzik igazából, bár élőben biztos sulykolnak az új számok, viszont otthon hallgatva a bika sound ellenére sem fröccsen ki az agyunk a füleinken, mint ahogy azzal fenyegettek, inkább csak belapul a homlokunk a nyomástól. Ha van a thrash-hez affinitásod, próbálkozz meg vele.

6/10.