Haters gonna hate, avagy mi a gond az Ektomorffal?

Az utolsó kérdés bár elég durva, de az utóbbi pár Ektomorf anyagot figyelembe véve jogos. Körülbelül már az Outcast óta érezni rajtuk, hogy nem igazán tudnak átlépni a saját árnyékukon, mert bár próbálkoznak újításokkal, ezek sem akkora szerepet nem kapnak, hogy érdemi változást hozzanak, sem akkora erőt nem képviselnek, hogy egy „na, ez azért szép volt” hümmögésnél több szót érdemeljenek. Erről szólt már anno a Black Flag is, és le kell, hogy lőjjem a poént: a Retributionnel sem igazán talál célba a négyesfogat. Azzal azonban, hogy mennyi probléma merül fel az Ektomorf kapcsán, nem árt egy kicsit komolyabban is foglalkozni.

Kezdjük a zenei oldalról a dolgot. Az soha nem volt titok, hogy a srácokra a legnagyobb hatást a Roots korszakos Sepultura gyakorolta, és ezt hallani is rajtuk. Nagyon. Sőt, gyakorlatilag az életművük utolsó 10 éve arról szólt, hogy a Sepu’/Soulfly életművet próbálták minél pontosabban reprodukálni. Persze a gond nem itt van, mert pl. az Instinct egy teljesen vállalható lemez lett, de azóta valami eltűnt, és nem lett más az egész, mint a lehető legtöbb 1-0-1-1-0 riffvariáció elsütése lehetőleg minél gyorsabban. Ez mennyiben változott meg a Retributionre? Nem sokban: a groove továbbra is a fő összetevő, és továbbra is többnyire vékonyka amit hallunk, pedig még dallamos énekkel is próbálkozik Zotya (többszöris), sőt, a Collapsed Bridge révén még akusztikus dal is van a Retributionön. Az már más kérdés, hogy ilyesmit akármelyik modern rock együttes kicsikar magából, mint ahogy egy olyan slágert is, mint amilyen az Ill Ninoból ismert Cristian Machado segítségével elkészült Numb and Sick, amit nyilván nagy dobásnak szántak, de ahhoz erősebb refrén kellett volna. Vannak azonban erős pillanatai is a korongnak (konkrétan az első két dal, és a Mass Ignorance), és bár ez a háromnegyed óra is elég unalmas, azért könnyebben elviselhető, mint anno a Black Flag volt.

Aztán itt van a másik kardinális probléma: a szövegek. Erről is volt már szó az előző anyagnál, és most is el lehet mondani körülbelül ugyanazt: nyilván nem világmegváltó gondolatokat várunk az Ektomorftól, csak azt, hogy sikerüljön leállni a „nem azt gondolod, amit én, úgyhogy baszódj meg” klisék folyamatos puffogtatásával. Persze most vannak szerelmes számok is, de ezek is inkább a szükséges rossz kategóriának tűnnek, mint épkézláb tételeknek, főleg úgy, hogy közben ugyanazon a lemezen van egy I Hate You és egy Who The Fuck Are You? című szám is, ami nettó komolytalanná teszi az egészet. És akkor elérkeztünk a harmadik napirendi ponthoz, a hitelességhez. Farkas Zoltán nem Max Cavalera, bár sokszor elmondta, és valószínűleg, ha nem tette volna, ez akkor is elég nyilvánvaló lenne. A gond azonban az, hogy hősünk sokszor elragadtatja magát, és kinyilvánítja magát messiásnak, és ha ahhoz tartja kedve, akkor elnapol egy koncertet, vagy a legkisebb atrocitás után bejelenti, hogy nem lép fel többet az országban (amit aztán persze nem tart be). A szövegek, és ezek a megnyilvánulások azok, amik miatt az Ektomorfot sokan – akik nem 2014-ben hallanak róluk először – egy legyintéssel elintézik, és ezek azok, ami miatt jogosan teszik ezt. Lassan pedig már tényleg az lesz a szokásos metódus, hogy minden Ektomorf album esetén véshetünk egy strigulát, tudomásul véve, hogy ez is megtörtént. 3/10