Hatebreed – Supremacy

A Hatebreed talán már nem szorul bemutatásra a hardcore fanok között. Az Agnostic Front, Madball és Sick Of It All nyomdokain menetelő négyesfogat idén ötödik nagylemezéhez érkezett.
Lássuk mit is tartogat nekünk a Supremacy. A műfajban már mindent elmondtak, eljátszottak, így nagy megfejtésekre, soha nem hallott igazságokra ne is számítsunk. De, ismerve a Hatebreed-et, biztosan jól az arcunkba kapunk súlyos groove-okat, hatalmas riffeket, és nagy adag őszinteséget.
Egyből belecsap a lecsóba a nyitó Defeatist, ami az első klipes dal lesz majd. A zajos intro után pont az jön, amit annyira vártunk: Jamey Jasta szövegköpködése, és a lehengerlő tempó. Ideális nyitónóta, magam előtt látom koncerteken a hatalmas circlepit-eket, miegymást. Rövid, lényegretörő a Horrors Of Self, egy jó alapriffel kezdődik, látszik, hogy tud ez a Martin gyerek, ha akar. De nem rossz a ritmusszekció sem, dübörög a lábgép. A középtempós málházásba fulladó nóta után a Mind Over All ismét megmozgat. A refrén koncertért kiállt, a közönség egyként üvöltheti Jaste mellé a mind over all-t. A To The Threshold egy ugrálósabb tétel, mondhatni pihenő a sok zúzás közepette, bár ugyebár egy Hatebreed esetében a műsor vége előtt a pihenő kifejezés is más értelmet nyer, mint általában. Könnyeden indul a Give Wings to My Triumph, aztán ismét egy súlyos középtempó bontakozik ki. A Destroy Everything elején Beattie bőgője is szerepet kap, és a szám a címének eleget is tesz, egy mocsok thrash-es fűrészelés az egész, akaratlanul is a Sepultura féle Roots ugrik be a refrénjéből. A Divine Judgement aztán megint egy jóféle hardcore-os durvulás, egy helyben ülve nehéz meghallgatni. Egy már-már dallamos, király alapriffre épül az Immortal Enemies, a lemez egyik legjobb száma. Igazi együttkiabálós HC szösszenet, bár őket hallgatva kétségbe vonnám, hogy az ellenség halhatatlan…
A The Most Thruth egy kicsit technikásabb szám, remek gitárjátékkal, tempóváltásokkal, szerintem metálfanoknak is bejönne. Ismét egy thrashes középtempó, ismét Sepu hatással, de annyira nem baj ez, szeretjük: Never Let It Die.
A Spitting Venom aztán ismét ébresztőt fúj, mehet az ugrálás, semmi tökölés, igazán begyorsulni azonban csak As Diehard As They Come-ben kezdenek ismét a srácok egy rövid időre. Végezetül a Supremacy Of Self lassan őrlő malmai jönnek, Max Cavalera hatását itt sem lehet letagadni, de még mindig jól áll a Hatebreed-nek.
A végeredmény egy kegyetlenül arcbamászó anyag lett, az év egyik legjobb hardcore lemeze. Őszinte, kőkemény, semmi álszentkedés, csak egyenest bele az arcodba. In your face, ha angolos akarok lenni.

9/10