Hate Eternal – Phoenix Amongst the Ashes

A formáció motorjának Erik Rutan számít, aki a Ripping Corpse és Morbid Angel soraiban tűnt fel gitárosként, itt azonban a hathúros kezelése mellett a hörgésért is ő a felelős, illetve szintén nem elhanyagolható tény, hogy felkapott producerként is jegyzik a nevét a szakmában. Stílusát tekintve nem sokat változott a zenekar az idők során: alapvetően végig a Morbid Angel és az Immolation által fémjelzett komorabb, sötétebb vonal egy még kegyetlenebb és szélsőségesebb verzióját játszotta a banda, és ez a mostani albumnál sincs másképpen. A képlet annyiban változott, hogy az olyan kortársak, mint mondjuk a Beneath the Massacre ezúttal (vissza)hatottak Rutanra. Emberünk dalszerzői vénája azonban nem tűnik olyan kimeríthetetlennek, mint amilyennel például az idén remélhetőleg tényleg új lemezzel jelentkező ikonikus társulat gitárosa, Trey Azagthoth rendelkezik. Számomra a legélvezetesebb Hate Eternal anyagnak a mai napig a 2005-ben kiadott I, Monarch számít, arra a lemezre meglehetősen emlékezetes dalokat sikerül írni (az őket nem ismerőknek tudom ajánlani kezdésnek a Behold Judast, vagy épp a címadó tételt), viszont aztán mintha kicsit elfogyott volna a lendület; a fentebb említett 2008-as korong már nem is igazán talált be. Az új lemez kapcsán ismét vannak kétségeim afelől, hogy hosszútávon nagy kedvencet avatnék, de azért az összkép most pozitívabb.

Kezdjük is akkor a Phoenix Amongst the Ashes jó oldalával. Az anyag hangzása bár roppant tömény, mégis jól kivehetően, feszesen szólal meg rajta minden hangszer. A tempó, ahogy azt a stílus megköveteli, rendkívül gyors, így az egész album nagyon intenzív. Habár a blastbeatek hangsúlyosan jelen vannak, ezek mellé rendszerint bekúsznak azok a bizonyos komorabb, néhol egyenesen gonoszkodós témák – ezek rendkívül sokat adnak az összképhez egy ilyen stílusú banda esetén, ha engem kérdeztek. A legkiválóbb példa erre az előzetesen már közzétett Haunting Abound, illetve a bandához mérten meglepően dallamos zárótétel, a Fire of Resurrection. Végül, de nem utolsó sorban a tagok egytől-egyig lenyűgöző technikai tudásról adnak tanúbizonyságot (bár a basszust azért néha elég nehéz kivenni a nagy masszából). A massza kifejezéssel pedig el is jutottunk a lemez (számomra) legnagyobb negatívumához: akárhogy is nézem, ez az anyag sem tud olyan mély benyomást tenni rám, mint a kettővel ezelőtti produktum. Hiába próbáltam elmélyülni benne, végül nem kötöttek le kellőképpen az egyes tételek, inkább amolyan brutális, kikezdhetetlen kőtömbként tekintek még most is a korongra. Ez természetesen két dolgot is jelenthet: vagy engem nehezebb már meggyőzni ezzel a brutális zenével, vagy tényleg karakteresebb szerzeményeket írtak hat éve. Arról nem is beszélve, hogy bár a 2007-ben beszállt dobos, Jade Simonetto játékában sem találni hibát, valahogy Derek Roddyt én jobban bírtam.

Mindent egybe vetve azért egy korrekt teljesítménnyel állunk szemben, ami a Morbid Angel új lemezéig még azért le fog menni néhányszor, de egészen biztosan nem olyan gyakran, mint a nemrégiben méltatott Obscura. Mindenesetre akik bírják az olyan szélsőséges zenéket mint a Brain Drill, vagy a Beneath the Massacre, azok tehetnek egy próbát az ezeknél ugyan tradicionálisabb, kevésbé „őrületbe kergetős”, ám mégis hasonlóan intenzív Hate Eternal életművel. Viszont mindenképpen az I, Monarch legyen a kezdőlépés, ez most minden profizmusa ellenére nekem csak:

6/10