Hat dal hat szemszögből: Periphery EP kritika

Tracklist:

1. Overture
2. The Summer Jam (Jake Bowen)
3. Feed the Ground (Matt Halpern)
4. Zero (Misha Mansoor)
5. The Parade of Ashes (Spencer Sotelo)
6. Extraneous (Nolly Getgood)
7. Pale Aura (Mark Holcomb)

Műfaj: progresszív metal, djent

Támpont: Monuments, Tesseract, Animals As Leaders,

Hossz: 29:12

Megjelenés: 2014. január 28.

Kiadó: Sumerian

Webcím: Ugrás a weboldalra

Annak idején két lábbal a földön járó (vagyis inkább őrülettől nyáladzva fetrengő, mindegy, értitek, mit akarunk mondani) embernek ismertük meg a Periphery egykori agyát, Misha Mansoort, aki elmondta, hogy szíves örömest engedi át a banda képzeletbeli kormányrúdját zenésztársainak. Így aztán úgy istenigazából meg se lepődtünk azon, hogy most írtak nekünk egy EP-t úgy, hogy mindegyik dalért más és más tag felelt (leszámítva az egész anyagon átívelő témát tartalmazó Overture-t), de tényleg, még a dobos Matt is billentyűzetet és Cubase-t ragadott egy szám erejéig. Alábbiakban, a szokásos cikkformulánk monotóniáját megtörendő, hat darab minikritikában keressük a választ arra, mennyire igényes, korszakalkotó, vagy egyáltalán, mennyire élvezetes hallgatnivaló a Clear EP?

A Periphery a progresszív zenekarok közül az egyik olyan, amely leginkább meg tudja mozgatni a fantáziámat (és úgy nagyjából a djent hallgatótábor többségét is), ráadásul az egész eddigi életművűkre csak elégedettséggel tudok tekinteni. Ezért is volt mindenképpen remek hír számomra, hogy a srácok előállnak egy merész koncepcióra épülő EP-vel, ahol mindenki kiélhette az önoldalú alkotói szenvedélyét; a Clear pedig mondani sem kell, hogy egy nagyon izgalmas és tartalmas kiadvány lett, sok ötlettel és tartalommal. Ami igazán kiemelendő, hogy az EP igazi leltárt képez a zenekar eszköztárából, ugyanakkor most a stílusjegyek az egyes bandatagok elképzelései alapján bontódnak szét a különböző dalokban, ugyanakkor mégsem terpeszti a hangzásvilágban rejlő lehetőségeket. Néhány dögös riff, ragadós refrén, de összességében a megszokott Periphery hangszerhasználat, amely a zenekar tagjainak nem túl eltérő alkotói ambíciójára utal. Ha kedvenceket kellene megjelölni, akkor Mark Holcomb és Matt Halpern tételeit lehet a legjobban kiemelni, kegyetlenül ragadnak, de minden dalban találni valami szerethetőt. Persze, ettől még lehetett volna jobb is, de a zseniális ötlet miatt, érdemes pozitívan hozzáállni. (BB)

A titokzatos Clear beharangozója tökéletes időzítés volt a nagy téli uborkaszezon végére, hiszen mi más tudná két nagylemez között fenntartani az érdeklődést egy populárisabb zenekar iránt, mint ez. Az egész EP egy zseniális koncepciót vázol fel: a zenekar tagjai egyedül írnak egy-egy számot, amilyet szeretnének, mindent saját maguk által felügyelve és vezetve, szabad kezet kapva. Egy rövid felvezetés után zúdulnak is a nyakunkba az új számok, amik bár annyira nem tágítják ki a Periphery hangzásvilágát, így is remek körképet ad arról, hogy a tagokra külön-külön milyen hatások érvényesülnek, milyen kis apró ízlésvilágbeli eltéréseket fedezhetünk fel úgy, hogy közben az adott szerző személyisége is visszatükröződik. Ha a Clear önmagában nem is váltja meg a világot (kár, hogy a lemez fele instrumentális), magáért az ötletért hatalmas dicséret jár nekik és nagyon szívesen látnék hasonlót más zenekartól is. Matt Halpern pedig írjon több dalt! (Kósa Bence)

Bár már eddig is tudhattuk, hogy remek dalszerző vénával vannak megáldva a Periphery tagjai, ettől függetlenül azzal is tisztában voltunk, a számok jelentős hányadért, illetve azok alapjaiért főként Misha volt a felelős. A Clear koncepciója éppen ezért már a kezdetektől lelkesedésre adhatott okot; végre mindenki kibontakozhat, bármiféle megkötés nélkül. Emiatt mondjuk a korong egységességét jogosan lehetett félteni, ám hamar kiderült, hogy felesleges volt ezen aggódni, hiszen mindegyikükre ragadt már annyi a szokásos „Periphery–komponensből”, ami alapján mindig tudhatjuk kik is zenélnek éppen. Ezekre a biztos alapokra pedig nyugodtan felhúzhatták éppen azt a várat, amely legkedvesebb a csapat adott tagjának. Ez helyenként hozzáadott valami újat az eddigiekhez, máshol inkább óvatosan maradtak a megszokott megoldásoknál. A záró Pale Aura egyértelműen a lemez egyik legerősebb tétele, de Matt is igazán kitett magért a Feed The Ground keretein belül. Az viszont egy kicsit zavarba ejtő, hogy éppen Misha tette bele a legátlagosabb részletet a korongba – de, ha már itt tartunk, egyik instrumentális alkotás sem tekinthető kiemelkedőnek. (Földesi Balázs)

Abból adódóan, hogy a thordjental nem csak az internetes kor szülöttje, hanem konkrétan egy interneten létrejött, és népszerűségét nagyrészt ott szerző alműfaj és trend, a főbb zenekarok kiválóan szót értenek ezzel a generációval – a Periphery például egészen példaértékűen épített fel fórumon terjedő demókból egy hűséges és elhivatott rajongóbázist. Ezt a tömeget a stílus piacvezető bandájaként folyamatosan ki is kell szolgálni: igénylik az új tartalmakat, a változatosságot és imádják a koncepciókat, amire a Sumerian bandája megtalálta a tökéletes megoldást a példátlanul multifunkcionális Clear EP kiadásával. Hat dal hat zenésztől, hat bekezdés hat írótól. Legyen akkor hat feladat is, amit hibátlanul végrehajtott ez a kiadvány úgy, hogy igazából a hullámzó színvonal miatt egészét tekintve nem is egy túl jó EP (egyrészt Sotelo nagyon szereti a Nine Inch Nailst, csak nem teljesen érti, hogy mitől működik, másrészt az instrumentális tételeknél azért rá-rápillant az ember az órára).

01: időnyerés rajongói fronton. Az előző nagylemez 2012 őszén jelent meg, pont most kezdett el éhezni a közönségük, de most egy időre ki lettek szolgálva, így nem kell sietniük a Juggernauttal .
02: időnyerés bandafronton. Zenekarként biztosan nem vett el tőlük olyan vészesen sok időt az EP, hiszen mindenki a saját dalán dolgozott, egy hatdalos közös kiadvány valószínűleg kimerítőbb lett volna.
03: morálemelés. Ugyan a Periphery pont egy olyan banda, ahol szokás emlegetni kettőnél több tagot is, de azért főleg Spenceren és Mishán van a fókusz. Most a cserekapus és a védekező középpályások is kaptak a reflektorfényből.
04: rajongásfokozás. Ahogy írtuk, ebben a közegben a koncepciózus ill. hangulatcentrikus attitűd nagyon fut, és már magát a koncepciót nagyon pozitívan fogadta a közönségük, a dalok is betaláltak, tovább isteníthetik immár nem csak a zenekart, de a tagokat is.
05: kockázatmentesség. A biztonsági játéknak általában szaga van. Feldolgozások, koncertfelvétel, B-oldalak – semmi fajsúlyos. Itt azonban új dalokat kaptak az emberek, de a koncepció miatt mégis védve van a Periphery, mint banda, hiszen a Clear EP = a Periphery, mint 6 zenész.
06: B-oldal-ürítés. Ez az EP akár egy tisztítókúraként is felfogható, hiszen az ilyen-olyan ötleteiket kiadták magukból, nem a nagylemez hosszát vagy egységét fogják terhelni. Lehet, hogy csúsztatás, hogy meglegyen a 6. pont, de egy nyughatatlan bandánál fontos lehet. (Jávorkúti)

Namármost ez a Periphery számomra az egyetlen olyan progresszív metal/djent keretein belül mozgó zenekar, akiket képes vagyok úgy tíz percnél tovább hallgatni, hogy közben szórakoztasson, mondhatnám úgy is, akiket képes vagyok úgy tíz percnél tovább hallgatni, hogy az agyam ne legyen rákényszerítve végtelen szakaszos tizedes tördelésekre (ez de szar volt). Én nagyon rossz vagyok matematikából, ez a félórás EP épp ezért pont nekem készült, mert ennyi idő bőven elég arra, hogy kielégítse a személyes progresszív metal igényeim, még ha az instrumentális tételeket el is léptetem olykor. Viszont a nyálcsorgató rajongóhadaknak sem kell csüggedniük, ugyanis van itt bőven miből szemezgetniük a harmadik nagylemez érkezéséig. Misha Mansoor Bulb-szerű nótával nosztalgiázik, Spencer Sotelo az indusztriális rock előtt tiszteleg, Matt Halpern dala pedig már most mindenkinek a kedvence. (Tóth Martin)

Bár a Periphery azért nem tipikusan az a banda, akik azért adnak ki egy b-oldalas gyűjteményt, hogy az ebből befolyt pénzből menjenek a Bahamákra, azért nehéz szabadulni attól az érzéstől (főleg a tagok már eddig is ismert dalírói ambícióinak és a keverés egységességének köszönhetően), hogy Misháék azért találtak ki érdekes koncepciót, hogy eladhatóbb legyen a jobbára kétségtelenül „lemezről lehagyott” érzetű dalokból álló Clear. Persze az anyag nem rossz (bár a két instrumentális nóta bőven sok egy ilyen rövid lemezre), az abszolút csúcspontok a kezdő és a záró dal (illetve a maga nemében Sotelóé is), csak a hangzatos felvezetés után nem csoda, ha egyesek picit többet vártak az EP-től. (Bene Gábor)