A kiadó, ill. az információs lap sok nagy nevű zenekart felsorol Mudvayne-től, Oteptől kezdve Sikth-en át Mogwai-ig, vagy a Cult Of Lunáig a birminghami Harpies-szel kapcsolatban, ami jobban hangzik így leírva, mint amilyen a lemezanyag valójában, és gyanítok benn némi hasraütés-jelleget is, mert többükhöz vajmi kevés köze van a brit sajtó által égig magasztalt bandának. Inkább képzelj el egy vastagon áramló, egyszerre érzékeny és durva masszát, melyben sok lehangolt, súlyos riff és majdnem ugyanennyi lebegős gitártéma (Echoes), valamint számottevő akusztikázás (Believer, Left Of Me, Man In Walls – utóbbi vonósokkal gazdagítva, Bitterslave szintén) feszül egy lüktető groovy dobalapra, nagyon sokszor nu metal-szerű, kirobbanó dinamikai váltásokkal, néhol pulzáló törzsi ritmusokkal, néhol pedig szépen építkezve, egyre magasabbra szárnyalva. Az egységes hangulatú folyamot pedig Nicola Honey éneke teszi teljessé, akinek a nevéből már kikövetkeztethető a neme, s itt most meg is állnék egy pillanatra.
A
Harpies esetében ugyanazt a jelenséget figyelhetjük meg, mint sok más női frontemberes csapatnál, ti. Nicola személyisége mellett háttérbe szorulnak a hangszeresek, s így egyfajta arctalanságba süllyedve zenei téren sem igyekeznek villantani. Nem arról van szó, hogy eget-rengetően rossz a
Harpies zenéje, ugyanis alapozni alapoznak benn keményen (
Come Closer, vagy a gyorsulós
Favour This pl.), s a harapós gitárok be is indíthatnak sokakat (
How Can I Profess?), de sehol nincs egy kiugróan érdekes szólórész, előtérbe furakodó hangszeres megoldás, téma, bármi, ami képes lenne néhol átvenni a vezérfonalat, az irányítást, s fő motívuma lehetne egy-egy dalnak. Ezek hiányában mindegyiket a fronthölgynek kellene elvinnie a hátán, s ez az a pont, ahol helyenként gondok akadnak, s a CD közepétől lassan leülnek a dalok. Nicola próbál változatos lenni, amennyire lehet – a durvábbik hangja kissé Sandra Nasic-szerű, a másik visszafogott, lágy, nem irritálóan kislányos – ám szó sincs arról, hogy megközelítené
Karyn Crisis, vagy hogy egy kevésbé ismertebb nevet említsek, a Los angelesi thrash banda
Fear Of God kultikus énekesnőjének,
Dawn Crosbynak (RIP) az egyéniségét, kifejezőképességét. Nicola inkább olyan, mint az a jófej fiús lány a szomszédból, vagy a másik osztályból, aki egy kemény zenekarban kiabál – bár kíváncsiságból megnéztem volna, mit hoz ki belőle egy profi stylist az ominózus Revolver-magazinos mellékletben. Az említett leülepedés kb. a Kornos riffel nyitó
I Know I Think I Can környékétől érezhető, onnantól kezdenek egyformának, szűk forrásokból táplálkozónak tűnni a felhasznált ötletek, bejön az éneknél az "ezt már hallottam valamelyik számban az előbb"-érzés, s lankad a figyelmem.
Amit még érdemes megemlíteni, hogy a Sea Song és a Sway a tengerpartot nyaldosó hullámok hangjával, s a halk dobokkal egyfajta keretet ad a lemeznek, mely mindent összegezve mérsékelten érdekes / izgalmas hallgatnivaló.
7 / 10
http://www.myspace.com/harpies
