Harlots – Betrayer

A Harlots bevezetőjében szinte ugyanazt mondhatnám el, mint amit a See You Next Tuesday-nél már megfogalmaztam korábban, azaz itt egy – mellesleg a Betrayert is számítva már a harmadik nagylemezénél tartó – alakulat, melynek zenéje alapján azt hihetnénk, tagjai egyenest a zártosztályról szabadultak, s az őket üldöző kedves fehér köpenyes bácsik elől rejtőzködve most épp Ohioi zenészegyletnek adják ki magukat. A rendelkezésre álló 43 percben ugyanis olyan szintű extrém káoszt prezentálnak, hogy azt már szinte pofátlanság nem meghallgatni legalább párszor mindenkinek, lehetőleg full hangerőn, különösen stresszes napokon, mikor még a pókba is belekötnél a falon.

Nem véletlen, hogy pont Fox-ékat említettem meg fentebb; a Harlots esetében is ezt a beteg és intenzív, kaotikus szaggatásokban-, és kifacsart gitártépésekben gazdag, disszonáns hangorkánnal kísért, tört ütemekre érkező szélsebes darálást kapjuk, mint amit a See You Next Tuesday, vagy a Daughters! és a Dance Club Massacre esetében tapasztalunk. A The Weight Unweighable extrém és állatias csépelései is e zenekarok munkásságával állíthatók párhuzamba, azonban a mély tónusú üvöltéseket és a szenvedő rikácsolást szállító Christian Fillipo társulata – a változatos produkciót szem előtt tartva – nem átalkodik helyenként, ha úgy tartja kedve, az egyszerűbb, húsosabb, mondhatni Curl Up And Die-ízű hardcore-os groove-ok palettájáról is meríteni, pusztán színesítő jelleggel. Ezek aztán jól is jönnek a rengeteg hangból szőtt „wall of noise”-szőnyegben, ám a fő csapásirány mégiscsak a hisztérikus vagdalkozásé, és a csikorgó, őrült félhangokkal telített gitárfacsarásé. Nincs ez másképp az érdekes című Avada Kedavra esetében sem, mely tétel megint csak egy hatalmas káosz; bár itt is megfigyelhető – a dal ide-oda csapongó szerkezetében felbukkanó kiábrándult döngölések képében – a megkapaszkodást elősegítő egyszerűbb megoldások jelenléte. Ezektől az ingerküszöböt alaposan átmasszírozó, az adrenalin-szintet megemelő váltásoktól (és persze az eltalált depresszív kiállásoktól) olyan ellenállhatatlan az első három dal; bizony, ezek a Szajhák harciasak, mint Sin City örömlányai, s olyan betegek és skizofrének, mint Ellen Burstyn a Requiem For A Dreambeli legrosszabb állapotában. A Full Body Contortionben meg még egy minimális Solace albumos (bár a Betrayer azért nagyon nem az a kategória és szint) Ion Dissonance ízt is érzek az egyik összetett témában, de nagyon hamar el is illan; és ugyanezen szám depresszív hangulatú, viszonylag dallamosabb riffekből felépített zárása is hatásos.

A Harlots azonban szeretné a hallgatóságnak bizonyítani, hogy nem egy újabb egydimenziós, a puszta darálásból és extrémitásból szerencsepatkót kovácsolni kívánó hordát tisztelhetünk képükben, így a korszellemnek megfelelően a post- előtaggal illethető hangulatos, hosszan építkező besúlyosodások sem maradnak ki a szórásból. A lemez két, a többi társánál feltűnően terjedelmesebb darabja, a Dried Up Goliath, s a Suicide Medley támasztja alá az ilyen irányú törekvéseket, és színesítésképp nem is esnek rosszul a fülnek, azonban az összképből mégis kicsit kilógnak, mintha egy teljesen más banda venné át erre az időre a szerepüket. Előbbi visszafogott, leállós dallamaival, tiszta énekkel, s a kirobbanó neurotikus zúzással mutatja meg, hogy az Isis és Scott Kelly-ék munkássága sem ismeretlen előttük; utóbbi pedig egy hatásos kezdés után a kissé unalmas és elnyújtott búgásból 8:30 környékén átforduló szaggatással akar meggyőzni az experimentális jellegről, több-kevesebb sikerrel. A fennmaradó többi dal újra a gyors, tekergőző gitárfolyamokat hozza, változatos tartományokban mozgó vokális kirohanásokkal, helyenként – főleg a depresszív dallamosabb részekben – egész jó momentumokkal és tiszta énekpróbálkozásokkal, ám az újdonság varázsa nélkül; azaz afféle igazi modern vegyesfelvágottat kapunk az arcunkba, ami a maradék józan észt is kikalapálja belőled.

A zenészi kvalitásokkal mondanom se kell nincs gond, Eric Dunn gitáros, Joshua Dillon basszer és Jeff Lohrber dobos is uralja hangszerét, ez a hasonszőrű stílusokban utazó muzsikák esetében alapkövetelmény, ám dalszerzés tekintetében, hiába a rengeteg (s hangsúlyozom, helyenként kifejezetten jó) téma, nem olyan kimagasló a lemez, hogy akár még hónapok múltán is újra előszedjem, vagy hogy később alapművé nemesedjen. Azonban dühösebb pillanatokban egyelőre biztosan elő fog még kerülni párszor, mert igazán korrekt és élvezhető túrás a Betrayer.

myspace.com/harlots