Hands Like Houses – Unimagine

Aki már idáig érve elfáradt az olvasásban, annak röviden összefoglalva itt a lényeg: ez egy jó lemez. Nem hallgattak a Rise mögött álló fullkep-alakulatra, miszerint „mikor jön mán’ a brék’?„, hanem továbbra is azt a rockosabb hangvételű emocore-t hallhatjuk a csapattól, amely a Ground Dwelleren már bizonyított. Bár a lemez közepétől kezdve mintha egy kicsit lejtmenetbe kapcsolna az album és a pattogósabb témák fölött átveszi a hatalmat a „rock”, illetve Trenton Woodley vokalista sem próbálkozik annyira leénekelni a csillagokat az égről, de még így sem válik unhatóvá az album. Hogy miért? Mert egyszerűen már megint annyira eltalálták az arányokat, hogy lehetetlen úgy tekinteni rájuk, mint az újabb Memphis May Fire csecsein nevelkedett tucatcore bandára (arról most ne beszéljünk, hogy a MMF hány helyről lopta össze a zenéjét). Az ének mint mindig, most is elvinne egy egész poplemezt a hátán úgy, hogy minden egyes dal a slágerlisták élén kötne ki, de Jonny Craig óta tudjuk, hogy magában a különleges hang (legalábbis stílusában különleges) nem jelent semmit, megfelelő háttér nélkül silány végeredmény fog születni. Úgyhogy az egész Hands Like Houses úgy gondolta, hogy odateszi magát az albumra, és nem zs-re hangolt breakdownokkal tölti ki az album háromnegyedét, hanem a technikásabb oldalát is megvillantja ennek a világnak. Furcsa lehet elsőre, hogy már megint nincs ordibálás a lemezen, de az előző album után ezen már nem akadunk fenn, hiszen egyszerűen nem kívánják a dalok, mert nincsen olyan üresjárat, vagy gyengének mondható énekdallam, amit egy velősebb ordítással kellene helyettesíteni. Ez nem azt jelenti persze, hogy végig száz százalékosak a számok, de mindig van valami, ami nem csak életben tartja a dalokat, hanem maximálisan élvezhetővé is teszi őket. A lemez végén ugyan van egy-két tölteléknóta, és a pop-rockos részek sem sikerültek a legjobbra, de ettől függetlenül ez még mindig egy nagyon erős lemez. Mind hangszeres mind énekfronton slágergyártás történt és ahelyett, hogy a szintit fingatnák ezerrel, mint az I See Stars, vagy azon versenyeznének, hogy minél több breakdownt erőszakoljanak bele minél kevesebb időbe, ők egyszerűen csak csináltak egy slágeres és szerethető cuccot, ami a színtéren már tényleg hiánycikké vált.

8/10