2012. március 20.
Tracklist:
01. Antarctica
02. Don't Look Now, I'm Being Followed, Act Normal
03. This Ain't No Place For Animals
04. Spineless Crow
05. Starving To Death In The Belly Of A Whale
06. A Clown & His Pipe
07. The Definition Of Not Leaving
08. Lion Skin
09. One Hundred
10. Watchmaker
11. The Sower
Ha a fejlődőképes kiadókról kellene egy listát készíteni, bizony nagy gondban lennénk, hiszen legtöbbször csak azzal szembesülünk, hogy az egykoron jobbnál jobb bandákat tömörítő egyesülések idővel elvesztik a hallásukat (vagy csak a pénzéhségük nő meg), és olyan mélyrepülésbe kezdenek, amiből ritkán van kiút. Elég csak a szebb napokat is megélt Solid State vagy Fearless Recordsra gondolni, akiknek mára alig maradt egy-egy "kevésbé hulladék" bandájuk, míg egy évtizede fulladoztak a tehetségektől. Hasonló utat járt be a Rise Records is az utóbbi időben, ám az elmúlt évben bebizonyították, hogy képesek előremutató lépéseket tenni annak érdekében, hogy ne az ő szemetükkel legyen tele az egész amerikai színtér, hanem kiemelje a valóban tehetséges bandákat, és megmutassa őket egy olyan közönségnek is, akik amúgy a Hot Water Music-ról azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák.
Meglepő lehet a nyitó eszmefuttatás egy Hands Like Houses cikknél, ám bekövetkezett a ritka esetek egyike: kiadtak egy trendi(nek mondható), mégis szeretnivaló lemezt, amire már nagyon rég nem volt példa. Persze már az is ritka, hogy amerikai kiadóként egy ausztrál bandát szerződtessenek, mégis megtörtént, hogy a nemrég hazánkat is megjárt csapat bekerülhetett az „elitbe”. Sokan legyintettek, hogy ismét a mérleg „felesleges” oldala lett súlyosabb a Rise-nál, de a csapat erősen rácáfolni látszik az előítéletnek, hiszen sikerült megtalálni az egyensúlyt a trend – minőség tengelyen, amely az egyik legkínosabb pont a kiadó életében.
„Hol a breakdown?” – szólhat az első, igen jó megfigyelési képességet tanúsító kérdés. Nos, a Ground Dwelleren bizony alig akad egy-két morcosabb kiállás, a lemezt végig a dallamok uralják, minden téren. We Came As Romans, Sleeping With Sirens illetve I See Stars áthallásokat elég sokszor felfedezhetünk, mégis magasan kiemelkedik ezek közül a Hands Like Houses egyszerre összetett és könnyen fogyasztható muzsikája. Kimaradtak a breakdownok által erőltetettnek tűnő metalcore elemek a zenéből és kifejezetten okos emocore témákra építkezik az egész lemez, illetve Trenton Smith Jonny Craig ihlette tiszta vokáljára. Bátor húzás volt az üvöltést teljes egészében elhagyni a zenéből, pedig sajnos vannak pillanatok, amik nagyon kívánnák az erőteljes ordibáldát. Aki ezek után attól fél, hogy túl szirupos az egész, az okkal teszi, hiszen ez az egyetlen hátulütője az albumnak, mégis sokkal élvezhetőbben csinálják ezt az egészet, mint fent említett társaik. Nem veszik ki a keménység a dalokból, és az ének hangszíne is bőven az elviselhető tartományon belül marad amellett, hogy a gitárok állandó örömforrást nyújthatnak azoknak, akik odavannak az konstans témaváltogatásokért és dallamosabb riffekért.
A másik negatívumként a centire kiszámított hangzást tudnám megemlíteni, ami miatt hamar süllyesztőbe kerülhetnek olyanoknál is, akiknek talán ínyére lenne ez efféle muzsika, de nem merülnek el benne, hiszen ugyanazt a sablonzenét várják a sablonhangzás miatt, amiből már eleget hallottak életükben. A breakdownok és az üvöltés hiánya pedig azokat riaszthatja el, akik a The Devil Wears Prada-n felnőve nem tudják másképp elképzelni a zenét, mint az ordibálás-refrén-breakdown hármasának igen kifinomult keveréke. Valószínűsíthető azonban, hogy nem maradnak rajongó nélkül, hiszen a slágerekkel teli lemez egy kiváló bemutatkozás egy nagyon fiatal bandától, akiknek Jonny Craig is besegített két sor erejéig, így megfelelő hírverést is tudtak csapni az album körül, ami a kiadó „csúnyábbik” feléről az egyik legjobb alkotás, amit kiadtak a kezeik közül.
7/10
