Hands Like Houses – Ground Dweller

Meglepő lehet a nyitó eszmefuttatás egy Hands Like Houses cikknél, ám bekövetkezett a ritka esetek egyike: kiadtak egy trendi(nek mondható), mégis szeretnivaló lemezt, amire már nagyon rég nem volt példa. Persze már az is ritka, hogy amerikai kiadóként egy ausztrál bandát szerződtessenek, mégis megtörtént, hogy a nemrég hazánkat is megjárt csapat bekerülhetett az „elitbe”. Sokan legyintettek, hogy ismét a mérleg „felesleges” oldala lett súlyosabb a Rise-nál, de a csapat erősen rácáfolni látszik az előítéletnek, hiszen sikerült megtalálni az egyensúlyt a trend – minőség tengelyen, amely az egyik legkínosabb pont a kiadó életében.

„Hol a breakdown?” – szólhat az első, igen jó megfigyelési képességet tanúsító kérdés. Nos, a Ground Dwelleren bizony alig akad egy-két morcosabb kiállás, a lemezt végig a dallamok uralják, minden téren. We Came As Romans, Sleeping With Sirens illetve I See Stars áthallásokat elég sokszor felfedezhetünk, mégis magasan kiemelkedik ezek közül a Hands Like Houses egyszerre összetett és könnyen fogyasztható muzsikája. Kimaradtak a breakdownok által erőltetettnek tűnő metalcore elemek a zenéből és kifejezetten okos emocore témákra építkezik az egész lemez, illetve Trenton Smith Jonny Craig ihlette tiszta vokáljára. Bátor húzás volt az üvöltést teljes egészében elhagyni a zenéből, pedig sajnos vannak pillanatok, amik nagyon kívánnák az erőteljes ordibáldát. Aki ezek után attól fél, hogy túl szirupos az egész, az okkal teszi, hiszen ez az egyetlen hátulütője az albumnak, mégis sokkal élvezhetőbben csinálják ezt az egészet, mint fent említett társaik. Nem veszik ki a keménység a dalokból, és az ének hangszíne is bőven az elviselhető tartományon belül marad amellett, hogy a gitárok állandó örömforrást nyújthatnak azoknak, akik odavannak az konstans témaváltogatásokért és dallamosabb riffekért.

A másik negatívumként a centire kiszámított hangzást tudnám megemlíteni, ami miatt hamar süllyesztőbe kerülhetnek olyanoknál is, akiknek talán ínyére lenne ez efféle muzsika, de nem merülnek el benne, hiszen ugyanazt a sablonzenét várják a sablonhangzás miatt, amiből már eleget hallottak életükben. A breakdownok és az üvöltés hiánya pedig azokat riaszthatja el, akik a The Devil Wears Prada-n felnőve nem tudják másképp elképzelni a zenét, mint az ordibálás-refrén-breakdown hármasának igen kifinomult keveréke. Valószínűsíthető azonban, hogy nem maradnak rajongó nélkül, hiszen a slágerekkel teli lemez egy kiváló bemutatkozás egy nagyon fiatal bandától, akiknek Jonny Craig is besegített két sor erejéig, így megfelelő hírverést is tudtak csapni az album körül, ami a kiadó „csúnyábbik” feléről az egyik legjobb alkotás, amit kiadtak a kezeik közül.

7/10