Hands – Give Me Rest

Egy minden szinten építő/építkező albummal van dolgunk, amely képes úgy fenntartani a figyelmet a relatíve hosszú idő alatt is, hogy hagyjon annyi rést, vakfoltokat, melyeket magunk kitöltve képesek leszünk a sajátunknak érezni minden egyes pillanatát. Az előző lemezek hangulatát ötvözve egy széles hangulati skálán játszó, kicsit post-rockosabb hangvételű, ám a post-metalos és ambientes alapokat megtartó albummal van dolgunk, melyen minden másodpercnek fontos szerepe van a történetben, amely a végére teljesedik ki. Az önmagát és a hitét kereső ember vallomása és utazása a Give Me Rest, ahol a szokásos keresztény kliséket elhagyva egy hihetetlen őszinte, sokszor elkeseredett, és fájdalomittas szövegkörnyezettel találkozunk, ezáltal pedig sokkal közvetlenebb kapcsolatot tud létesíteni vallástól és hittől függetlenül bármelyik emberrel.

A lemez egyik legjobb dalával, az I Will-el kezdődik az album: az első taktusok után feltörő, dobok mögé szorított üvöltés végigkíséri az egész számot: „Rise, from the quiet i will rise„. Ez a fajta ordítás az egyik legnagyszerűbb újítás a Give Me Rest-en, mert bár voltak próbálkozások már az előző albumokon is, Shane Ochsner igazi tehetsége itt bontakozik ki igazán, és az öblös hörgés mellett kiváló szolgáltatot tesz ez az érzelemdús kiabálgatás, nem beszélve az igen kellemes, bár elég kevés dallamos énekről. Az A Hope For Home-os vendégszerepléssel megfűszerezett Water, és a rockosabbra vett Cube után érkezik a lemez csúcspontja, a The Helix amely szövegileg talán a legmélyebb az egész albumon. A gyönyörűen építkező dalban az emberi érzékektől, és a világ korlátai miatt beszűkült elme által megfogalmazott kétségek felgyűlnek, és az egész életét a hitére építő ember utolsó kiáltásai belevésődik a hallgatóba: „I feel ashamed, I can’t hold on”. Az ezután érkező égető csend, és az ebből kitörő dallamos ének az év legnagyobb pillanatai közé tartozik, amely egy súlyos breakdown-ba (talán az egyetlen a lemezen), és egy Isteni sugallatba torkollik: „Be still and know, that I am God.”

A lemez közepén található Here I Am már egy kicsit felszabadultabb, akárcsak az ezután érkező dalok, melyekben a számok hangulatával együtt a szövegek is jóval reményteljesebbek és keresztényiesebbek, és a dallamok is jóval nyugodtabbak. Ezt a légkört töri meg ismét a Restart, amelyben visszatérnek a feszültebb, tempósabb riffek, és a keményebb részek is. Az egész lemezen végigfutó téma pedig itt kezd el teljesen kibontakozni: „And like a remedy you’re fixing me, while the world has left me blind”. Az ismét csendesebb, post-rockosabb, As Cities Burn-hangulatú záródal pedig egyfajta őszinte keserűséggel, másrészt pedig beletörődött nyugodtsággal állapítja meg, hogy a halál után minden kétség elmúlik majd, addig viszont együtt kell élnie ezzel az emberi gyarlósággal:

„Here I sit among the clouds. I was wrong and You were right. Give me rest.”

Talán nem sikerült a lemez közepe olyan erősre, mint a „keret”, mégis egy remekművel állunk szembe, amely a banda eddigi legnagyobb alkotása, és az év egyik legjobb lemeze is. Nem pörögnek a breakdown-ok, és nem szakítják le az arcunkat a kéttonnás riffek, mégis van súlya a lemeznek, emellett pedig van olyan ereje, hogy gondolkodásra késztessen, ha adunk neki lehetőséget. Nagy tehetség rejlik ebben a három srácban, és ezt bátran ajánlom mindenkinek felfedezésre, aki egy kicsit is nyitott a hasonló stílusú zenék felé, mert ez egy olyan lemez, amit évek múlva is emlegetni fogunk.

9/10