Haelo – Ageusia

Az eltelt évek azonban még a lehetőségek (mint az elhintett Century Media-szerződés) és tagcserék ellenére sem változtattak azon, amit az Ageusiára összeválogatott dalokban kaphat kézhez a hallgató, ami egyszerre értékközvetítő és ijesztően retrospektív. Értékközvetítő, hiszen a Wendigo mellett és után ismét van egy olyan progresszív rock/metal zenekarunk, amelynek a hangzását épp annyira nehéz megragadni, amennyire megköveteli a tiszteletet és a figyelmet, egyben igazolja azt, hogy nem véletlenül kellett eddig várni az ígéretre. Ugyanakkor múltidéző is, mivel a Haelo bemutatkozó nagylemeze tulajdon megkésettsége miatt is túlhaladottnak tűnhet egyes manírjaiban és megoldását tekintve, hiszen amit az előző évtizedben még a modern rock dobozkájaként lehetett volna körbeírni, az mostanra már nem a jövő, hanem a mindenki számára hozzáférhető valóság. Az Ageusia azonban ilyen értelemben is űrkitöltő, mert épp annyit ment át az előző évtizedből, valamint a kilencvenes évek végéről is (amiben hatalmas szerepe van az énekesnek, Dávidnak, aki kétségkívül az egyik legjobb, leginkább szuggesztív hazai vokalista, aki a már korábban megismert szerzeményekhez is hozzá tudott tenni), amennyire tulajdon kiforrottsága mellett is az első hazai mainstream proglemez a maga nemében. Az egyes dallamok, a szerzemények hossza és gazdagon hangszerelt tartalma, valamint a hangulatteremtés egységes élménye mindenképp egyértelműsíti, hogy nemzetközi szintű produkcióval állunk szemben, amihez a SuperSize-ban kevert hangzás is nagyban hozzátesz. Mindezek ellenére azonban kétségeim vannak afelől, hogy mennyi új embert ragadhat majd magával a Haelo zenéje, mert akik az előző évtizedben végigkövették a bandát lépésről lépésre, azok bizonyosan megkapták azt, amit vártak, ám egy tapasztalatlan fül egy olyan lemezt fog hallani, amelynek vannak kiváltképp emlékezetes, kellemes és bravúros megoldásai, de összességében mégsem viseli magán azt a tartalmi többletet, amelytől igazán, arcba mászóan egyedülállóvá, kiemelendővé válhatna a meglévő erősségek mellett is. Az Ageusia sajátos reliktuma azonban még a legérzelmesebb pillanataiban is egy következetesen megszerkesztett egészt alkot: talán épp ez a tudatosság és jól-konstruáltság fojtja el mindazt a lehetőséget és tényleges izgalmi faktort, amitől az album a jelenben is maradéktalanul megállná a helyét. Persze a Karnivool, a Dredg és a Muse szerelmesei így is új kedvencet avathatnak, de amennyire hányatott sors jutott a zenekarnak, annyival előbb lett volna ildomos kiadni a lemezt, mert az mostanra az árnyékból ki-kikandikálva magán viseli a túlírtság és az erőlködés jegyeit is. Ám ha ezzel nem foglalkozunk, az értékes és igazán lendületes, emlékezetes pillanatok miatt mégis megérdemli a 7/10-es pontozást az album.