Ha van 20 perced egy lemezre! – a Joyce Manor idei nagylemeze

A cikket Radó Péter követte el.

Nagy valószínűséggel a legtöbben voltunk már másnaposak. Ilyenkor nem feltétlenül csak a fizikai rosszulléttel kell szembenéznünk, hanem esetenként azzal is, hogy előző este alkoholmámorban mik történtek velünk, miket követtünk el, amik aztán esetleg magyarázatra szorulhatnak, illetve gondolhatjuk úgy, hogy kizárt dolog, hogy józanon valami hasonló következett volna be. Nem egyértelmű hogy ez az eszmefuttatás közrejátszott-e ennek az albumnak a címválasztásban, de a szövegek által feszegetett témákat elnézve nem is lehet ezt kizárni. Egy valami azonban biztos, ezekért a dalokért nem kell szégyenkezni, és senkinek nem kell elmagyarázni miért is jó ez az anyag, mert magáért beszél.

Nyáron érkezett meg a Joyce Manor „nagykiadós” debütálása Never Hungover Again címmel. Ez a 2008-ban alakult kaliforniai négyes első stúdiólemeze az  Epitaph Records gondozásában, a sorban viszont már a harmadik „LP” amit megjelentetnek. Az első idézőjelet talán nem kell magyarázni, a másodikról meg röviden annyit, hogy valószínűleg a zenekar által az alakulásuk óta kihozott összes hangzóanyag ráférne egy nyolcvan perces írható CD-re, és mindez úgy, hogy köztudottan nem grindcore-ban utaznak, hanem a pop punk az a stílus, amiben igazán otthon vannak és alkotni szeretnek. Dicséretes, nemde? Tulajdonképpen ez is a dalaiknak az egyik legnagyobb erőssége, hogy nincs esélye az embernek megunni őket. Vége van és már hallgatnám is elölről, és itt beszélhetünk az egész új lemezről is, ami mindösszesen 19 perc. A korábbiaknál igaz hosszabb – az elsőnél csak másodpercekkel, de a másodikra ráver több mint 6 egész percet – de nem ezen múlik az, hogy a ’Never Hungover Again’ elődjénél (Of All Things I Will Soon Grow Tired ) mindenképpen erősebb, és a bemutatkozó, azonos című korongot is előzi. Úgy gondolom, hogy rendelkezésükre állt a megfelelő időkeret, ami lehetővé tette számukra, hogy az ötleteikből igazi slágerek szülessenek, vagy egyszerűen csak érettebbek lettek és nem kapkodták el a dolgot. Mindenesetre tudatosnak vélem a dalok jó felépítését, a remek énektémákat, és a hangzásra sem lehet panasz. A gitárok testesek, a basszus pont úgy kattog, ahogy annak lennie kell es a dobok is rendben vannak.  Barry Johnson énekhangja, ha kell lágy és fülbemászó (Heated Swimming Pool), de ha arról van szó, hogy dühösnek kell lenni, azt is remekül prezentálja (Catalina Fight Song). Az album tételei között találhatóak lassabbak, lendületes középtempósak és igazi punk dalok is, de eme különbségek ellenére sem felemás a lemez, sikerül egységesnek maradnia. A szövegek javarészt a szerelem témájával foglalkoznak, hogy milyen az amikor érdektelenséggel találkozik az ember, átverik, tudja hogy vége lesz, vagy csak hogy kellene egy szív alakú tetoválás, és akkor az legalább igazi lesz. Nem túl változatos, de remek képekkel és metaforákkal operálnak, így nem csoda hogy az amerikai teenage-erek még úgy is teletorokból éneklik velük a szövegeket, hogy a koncert elején rendre megkérik őket, hogy ne úgy érezzék jól magukat, hogy mások fejére ugrálnak a színpadról. Szóval indítsátok csak a lejátszót, ha rendelkezésetekre áll az a bizonyos szabad 20 perc, és ha nem tetszik valamelyik nóta, léptessetek.  Másodszorra már azokra is kíváncsiak lesztek, amiket elsőre átugrottatok, mert ez egy remek lemez, amit a fent említettek miatt szinte lehetetlen megunni! Összességében kevés lesz rá csak ennyi idő. 8,5/10

VENDÉGKRITIKA

Ha te is kedvet kaptál a kritikaíráshoz, és hasonlóan színvonalas írással hívnád fel egy lemezre a figyelmet, akkor küld el nekünk a munkád az itt megjelölt e-mail címre.