Ha Foo’ nincs… – The Birds of Satan kritika

Ugyanez a Taylor Hawkins az Foo Fighters 2004-es mosolyszünete alatt már rögzített egy teljes lemezt, ahol a klasszikus rock iránti gyermeki rajongását és az anyazenekarban éppen csak pedzegetett énektudását mutatta meg. A dalok csak két évvel később kerültek kiadásra, a projekt pedig a 2010-es második lemeze, a Red Light Fever óta teljesen elcsendesedett. Most már tudjuk miért.

Ennek fényében első blikkre teljesen indokolatlannak is tűnt, hogy az elvileg már megírt és éppen rögzítése váró Foo Fighters-lemez előtt Hawkins egy új zenekart alapít, azt a The Birds of Satant, melynek irányvonala a bemutatkozó, Thanks For The Line című dal alapján szinte semmi eltérőt nem mutat az előző side-projectjétől, mindössze a felállás alakult át kicsit, vagyis nagyon, hisz rajta kívül megint mindenki ismeretlen névként csenghet a trióból.

A végeredmény is hasonló érzelmeket kelt bennünk, a The Birds of Satan (elvileg kevesebb, mint egy hét alatt feljátszott) lemeze örömzene és tisztelgés kedvenc zenekaraik előtt, lényegében elég meghallgatnunk a kezdő, majdnem tízperces eposzt, a találó című The Ballad of The Birds of Satant melybe tényleg sikerült belepakolni, amit az album nyújt: a Black Sabbath-ot, a Van Halent, a Led Zeppelint, a King Crimson-t és persze a Rush-t. Az anyag mind a hét dala ugyanúgy, de mégis máshogy szól, a számok a ’70-es évek különböző fénypontjait idézik, lesznek itt karakán riffek, gitárhős tekerések, progresszív elszállások, sőt egy (félig) tábortűz-ballada is.

Aki tehát már tűkön ül az új Foo Fighters-albumig annak kicsit csillapítani fogja szomjúságát ez a kiadvány (melyen elvileg Dave Grohl és Pat Smear is vendégeskedik valahol), viszont van egy olyan érzésünk, hogy annak megjelenése után a The Birds of Satan a feledés homályába kényszerül majd, hogy aztán Hawkins pár évre rá ugyanilyen dalokat más haverjaival játszhasson majd lemezre.