Gypsy – Giant’s Despair

Tracklist:

1. Sleep Well
2. Cherry Picker
3. Dear Sister
4. I Know Who You Are
5. Selfish Blues
6. (Non) Fiction
7. Unconditionally Dependant
8. Count Your Blessings
9. Stuck
10. All Along

Hossz: 29:08

Megjelenés: 2012. február 7.

Kiadó: Six Feet Under

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az egészéves zenehallgatás legjobb pontjai általában még véletlenül sem azok, mikor egy hosszú várakozásnak pozitív lesz az eredménye, és talán még nem is az, mikor egy korábban kedvelt zenekar meglepetést tud okozni az embernek. Nem. A legjobb a surranópályás. A nevető sokadik. A beváltott ígéreteket trompfoló, sunyi meglepetés. Az a banda, amelyik kvázi a semmiből tűnik fel, és pár hallgatás után hopp, le is zsírozza magának az utat a toplistákra. Ilyen volt tavalyelőtt a Counterparts. A Kvelertak. A Fleshwrought, és még lehetne folytatni. Ilyen volt tavaly az I Hate Our Freedom. A Beyond Creation. Az In Desperation, és még lehetne folytatni. És ilyen lett idén a Gypsy. Csak remélni tudom, hogy lehet majd folytatni.

Természetesen ahogy a legtöbb fent említett zenekarra, úgy rájuk sem teljesen igaz, hogy a semmiből jöttek, hiszen egyrészt a szemfülesek 2009 nyarán már elcsíphették a self-titled 7” két dalát, másrészt a tagok sem tavaly kezdtek zenélni. A neve miatt a kurucinfó abonálói közt bizonyára nem túl népszerű társaságot ugyanis a következő urak alkotják: Alex Russin énekes-gitáros, aki a Cold Worldben és a War Hungry-ban is játszik (nem mellesleg két testvére, Ned és Ben a Title Fight tagjai); Drew Ferry gitáros, akit korábban a Let Down, jelenleg pedig a Mother of Mercy tudhat soraiban; Adam Rifkin dobos, aki előbb a (Title Fight tagokkal tele lévő) Bad Seedet, mostanában meg a Stick Togethert is erősíti; illetve David Foster basszusgitáros, aki többek közt a Blacklistedben is gitározott. Két dolog egyből feltűnik a zenekarnevek hallatán: az egyik, hogy a Jamie Getz által oly imádott és gyűlölt pennsylvaniai színtéren rengeteg az átjárás, a másik pedig az, hogy ezek egytől egyig hardcore zenekarok. Így hát felmerül a kérdés a Gypsy-t illetően, hogy amennyiben négy hardcore-zenész közös projektbe kezd, akkor abból milyen album sülhet ki? Nos, a csavarosabb gondolkodásmódúak a cikk írójának személyéből (nem Bali Dávid) már rájöhettek, hogy nem, nem épp hardcore. A Gypsy ugyanis azon bandák sorát erősíti, mikor is azonos zenei múltú és jelenű zenészek megvilágosodnak, hogy ugyan imádják a fő zsánerüket, de egyformán igényük van valami másra. Ez az igény volt az, ami több, mint húsz évvel ezelőtt útjára indította a poszt-hardcore nevű műfajt és vitatémát, és ez a nemes szándék vezérelte a Gypsy tagjait is.

Ahogy manapság szinte mindig meg kell kérdezni, úgy kötelező körként most is muszáj: valóban poszt-hardcore? Kezdjük ott, hogy a poszt-hardcore zenekarok egy részének a „poszt-„ előtag már pusztán alanyi jogon is jár, hiszen az adott projekt mellett/előtt a zenészek legtöbbször tényleg hardcore punk bandákban játszanak (Quicksand, Renee Heartfelt, Glassjaw, Blood Red, stb.). Jelen esetben, mikor is több hardcore banda mellett hoznak létre új zenekart, még nyer-nyer helyzetnek is mondható, hiszen így az egyes zenészek a „főzenekar” hangzásának kardinális változtatása nélkül is ki tudják élni a különböző irányú zenei vágyaikat, így pedig a banda rajongói is jól járnak, az oldalhajtás műfajának hívői is örülnek, és a hardcore reputációja is nő valamelyest (lásd pl. Diamond, ki tudja, ha az nincs, mennyivel lett volna még dallamosabb az új TUI). Ez tehát kipipálva. Ami a konkrét zenét illeti, a modernebb poszt-hardcore projektek kétféle irányba szoktak menni: vagy arról van szó, hogy mondjuk 4-5 zenész rájön, hogy őket a hardcore/metalcore mellett ugyanazok a műfajok érdeklik, és elkezdenek kísérletezgetni, hatásokat összeszedni (Sights & Sounds, Far-Less, This Day Forward), vagy arról, hogy egy pár zenész egyszerűen csak szereti a már meglévő poszt-hardcore zenekarokat, és az ő vonalukon indulnak el (Secret Lives of the Freemasons, Give, Lower Definition, Palisade). Így aztán egyformán fordultak elő az elmúlt évtizedben olyan zenekarok, amelyek újat kívántak mutatni, valamint olyanok, amik inkább a meglévő hangzásokat ápolták, kevergették, a kettő közé pedig véletlenül sem lehet egyenlőtlenségi jelet tenni. Gondolom most már majd megdöglik mindenki, hogy mégis melyik fiktív halmazba tartozik (vagy esik-e egyáltalán bármelyikbe) a Gypsy, és a Giant’s Despair dalai alapján ők bizony egyértelműen az utóbbi kategóriára példák, hiszen valóságos időutazás az, ami ebben a szűk fél órában történik. Ez is kipipálva.

A hasonlításokhoz ragaszkodó kritikusok dolgát megkönnyítette annyival a Six Feet Under, hogy a Knapsack, a Jawbreaker és a Dinosaur Jr rajongóinak ajánlotta a bandát, és ez kivételesen egy olyan promószöveg volt, ami nagyrészt igaz. Bármelyik dalba hallgat bele az ember, egy dolog mindenképp állandó: Blake Schwarzenbach. Néha zeneileg is, de az énektémákat és –hangot tekintve végig olyan az egész, mintha Jawbreaker szólna, méghozzá talán leginkább a kicsit takarékra vett, nagykiadós Dear You, ahol a finomodott hangzás miatt még apatikusabbnak tűnt Blake stílusa. Mivel nem Amerikában vagyunk, így azért illik hozzátennem, hogy egyértelmű legyen: egy ilyen hasonlítás önmagában hatalmas pozitívum. Persze nem ilyen egyszerű a felállás, hiszen ez csak az ének, a hangszeres rész pedig dalról dalra, de néha akár egy tételen belül is változni tud, elég felszínesen tisztában lenni a ’90-es évek amerikai undergroundjával ahhoz, hogy hallja az ember a vibrálást. A riffek hol a Quicksandet, hol az Alignt idézik (talán még egy kis Texas Is The Reasont is lehet hallani), szinte tolják maguk előtt az egész dalt az ember füle felé, a témák ügyesen formálódnak, néha átcsapnak egy-egy teljesen meglepő szólóba, az egész olyan, mintha az előző évezred poszt-hardcore-ját még egy nagyon kevés Dischord-féle zajos indie-vel meg egy nagyobb adag Samiammel és Availlel  kevernék (meg akkor már a Seaweed “grunge punk”-járól se feledkezzünk meg). Száz hatásnak is egy a vége: a dalok emlékezetesek, nosztalgikusak, változatosak, egy percig sem unalmas a lemez, és bár se nem súlyos, se nem összetett, azért hangulatával és dallamaival így is versenyképes – nem akar elképeszteni, megdöbbenteni, fejeket letépni, de mindössze egy kellemes hangszínnel és egy rakás zsigeri dallammal jobban be tudja lakni a füleket, mint szinte bármi az utóbbi évekből.

Sleep Well

Az, hogy végül az album bekerül-e majd az év legjobbjai közé, már 2012-n múlik, a srácok kihozták magukból (Will Yip producer segítségével) a legjobbat, és megmutatták, hogy a ’90-es évekből nem csak az akkori hardcore zenekarokkal vannak tisztában, zenei műveltségük nem korlátozódik egy műfajra. Természetesen ezen jócskán túlmutat az album, nem arról szól, hogy a sokoldalúságukat bizonygatnák: ez egy minden feszengéstől mentes, gyönyörűen keveredő, ösztönös anyag, ami nem merül el teljesen a nosztalgiázásban, ott van a saját karakter és az általuk beletett lendület és dög is. A tévhittel ellentétben nem érkezik mostanában sok poszt-hardcore lemez, de az a kevés évről évre az adott esztendő legjobbjai közé tartozik, és ez eddig idén sincs másként, valamint a jövő is biztató: idén új I Hate Our Freedom (Thursday, Garrison, Texas Is The Reason) album érkezik, és a Building (No Trigger, Garrison, Drowningman) is azt ígéri, hogy nagy év lesz ez részükről.

9/10