Gypsy – Giant’s Despair

Természetesen ahogy a legtöbb fent említett zenekarra, úgy rájuk sem teljesen igaz, hogy a semmiből jöttek, hiszen egyrészt a szemfülesek 2009 nyarán már elcsíphették a self-titled 7” két dalát, másrészt a tagok sem tavaly kezdtek zenélni. A neve miatt a kurucinfó abonálói közt bizonyára nem túl népszerű társaságot ugyanis a következő urak alkotják: Alex Russin énekes-gitáros, aki a Cold Worldben és a War Hungry-ban is játszik (nem mellesleg két testvére, Ned és Ben a Title Fight tagjai); Drew Ferry gitáros, akit korábban a Let Down, jelenleg pedig a Mother of Mercy tudhat soraiban; Adam Rifkin dobos, aki előbb a (Title Fight tagokkal tele lévő) Bad Seedet, mostanában meg a Stick Togethert is erősíti; illetve David Foster basszusgitáros, aki többek közt a Blacklistedben is gitározott. Két dolog egyből feltűnik a zenekarnevek hallatán: az egyik, hogy a Jamie Getz által oly imádott és gyűlölt pennsylvaniai színtéren rengeteg az átjárás, a másik pedig az, hogy ezek egytől egyig hardcore zenekarok. Így hát felmerül a kérdés a Gypsy-t illetően, hogy amennyiben négy hardcore-zenész közös projektbe kezd, akkor abból milyen album sülhet ki? Nos, a csavarosabb gondolkodásmódúak a cikk írójának személyéből (nem Bali Dávid) már rájöhettek, hogy nem, nem épp hardcore. A Gypsy ugyanis azon bandák sorát erősíti, mikor is azonos zenei múltú és jelenű zenészek megvilágosodnak, hogy ugyan imádják a fő zsánerüket, de egyformán igényük van valami másra. Ez az igény volt az, ami több, mint húsz évvel ezelőtt útjára indította a poszt-hardcore nevű műfajt és vitatémát, és ez a nemes szándék vezérelte a Gypsy tagjait is.

Ahogy manapság szinte mindig meg kell kérdezni, úgy kötelező körként most is muszáj: valóban poszt-hardcore? Kezdjük ott, hogy a poszt-hardcore zenekarok egy részének a „poszt-„ előtag már pusztán alanyi jogon is jár, hiszen az adott projekt mellett/előtt a zenészek legtöbbször tényleg hardcore punk bandákban játszanak (Quicksand, Renee Heartfelt, Glassjaw, Blood Red, stb.). Jelen esetben, mikor is több hardcore banda mellett hoznak létre új zenekart, még nyer-nyer helyzetnek is mondható, hiszen így az egyes zenészek a „főzenekar” hangzásának kardinális változtatása nélkül is ki tudják élni a különböző irányú zenei vágyaikat, így pedig a banda rajongói is jól járnak, az oldalhajtás műfajának hívői is örülnek, és a hardcore reputációja is nő valamelyest (lásd pl. Diamond, ki tudja, ha az nincs, mennyivel lett volna még dallamosabb az új TUI). Ez tehát kipipálva. Ami a konkrét zenét illeti, a modernebb poszt-hardcore projektek kétféle irányba szoktak menni: vagy arról van szó, hogy mondjuk 4-5 zenész rájön, hogy őket a hardcore/metalcore mellett ugyanazok a műfajok érdeklik, és elkezdenek kísérletezgetni, hatásokat összeszedni (Sights & Sounds, Far-Less, This Day Forward), vagy arról, hogy egy pár zenész egyszerűen csak szereti a már meglévő poszt-hardcore zenekarokat, és az ő vonalukon indulnak el (Secret Lives of the Freemasons, Give, Lower Definition, Palisade). Így aztán egyformán fordultak elő az elmúlt évtizedben olyan zenekarok, amelyek újat kívántak mutatni, valamint olyanok, amik inkább a meglévő hangzásokat ápolták, kevergették, a kettő közé pedig véletlenül sem lehet egyenlőtlenségi jelet tenni. Gondolom most már majd megdöglik mindenki, hogy mégis melyik fiktív halmazba tartozik (vagy esik-e egyáltalán bármelyikbe) a Gypsy, és a Giant’s Despair dalai alapján ők bizony egyértelműen az utóbbi kategóriára példák, hiszen valóságos időutazás az, ami ebben a szűk fél órában történik. Ez is kipipálva.

A hasonlításokhoz ragaszkodó kritikusok dolgát megkönnyítette annyival a Six Feet Under, hogy a Knapsack, a Jawbreaker és a Dinosaur Jr rajongóinak ajánlotta a bandát, és ez kivételesen egy olyan promószöveg volt, ami nagyrészt igaz. Bármelyik dalba hallgat bele az ember, egy dolog mindenképp állandó: Blake Schwarzenbach. Néha zeneileg is, de az énektémákat és –hangot tekintve végig olyan az egész, mintha Jawbreaker szólna, méghozzá talán leginkább a kicsit takarékra vett, nagykiadós Dear You, ahol a finomodott hangzás miatt még apatikusabbnak tűnt Blake stílusa. Mivel nem Amerikában vagyunk, így azért illik hozzátennem, hogy egyértelmű legyen: egy ilyen hasonlítás önmagában hatalmas pozitívum. Persze nem ilyen egyszerű a felállás, hiszen ez csak az ének, a hangszeres rész pedig dalról dalra, de néha akár egy tételen belül is változni tud, elég felszínesen tisztában lenni a ’90-es évek amerikai undergroundjával ahhoz, hogy hallja az ember a vibrálást. A riffek hol a Quicksandet, hol az Alignt idézik (talán még egy kis Texas Is The Reasont is lehet hallani), szinte tolják maguk előtt az egész dalt az ember füle felé, a témák ügyesen formálódnak, néha átcsapnak egy-egy teljesen meglepő szólóba, az egész olyan, mintha az előző évezred poszt-hardcore-ját még egy nagyon kevés Dischord-féle zajos indie-vel meg egy nagyobb adag Samiammel és Availlel  kevernék (meg akkor már a Seaweed „grunge punk”-járól se feledkezzünk meg). Száz hatásnak is egy a vége: a dalok emlékezetesek, nosztalgikusak, változatosak, egy percig sem unalmas a lemez, és bár se nem súlyos, se nem összetett, azért hangulatával és dallamaival így is versenyképes – nem akar elképeszteni, megdöbbenteni, fejeket letépni, de mindössze egy kellemes hangszínnel és egy rakás zsigeri dallammal jobban be tudja lakni a füleket, mint szinte bármi az utóbbi évekből.

Sleep Well

Az, hogy végül az album bekerül-e majd az év legjobbjai közé, már 2012-n múlik, a srácok kihozták magukból (Will Yip producer segítségével) a legjobbat, és megmutatták, hogy a ’90-es évekből nem csak az akkori hardcore zenekarokkal vannak tisztában, zenei műveltségük nem korlátozódik egy műfajra. Természetesen ezen jócskán túlmutat az album, nem arról szól, hogy a sokoldalúságukat bizonygatnák: ez egy minden feszengéstől mentes, gyönyörűen keveredő, ösztönös anyag, ami nem merül el teljesen a nosztalgiázásban, ott van a saját karakter és az általuk beletett lendület és dög is. A tévhittel ellentétben nem érkezik mostanában sok poszt-hardcore lemez, de az a kevés évről évre az adott esztendő legjobbjai közé tartozik, és ez eddig idén sincs másként, valamint a jövő is biztató: idén új I Hate Our Freedom (Thursday, Garrison, Texas Is The Reason) album érkezik, és a Building (No Trigger, Garrison, Drowningman) is azt ígéri, hogy nagy év lesz ez részükről.

9/10