Gyöngyszem a kavicsok között – Brutus: Unison Life

Van valami a vízben, vagy a levegőben Belgiumban. Ebben biztos vagyok. Mi lenne a magyarázat ezenkívül arra, hogy olyan nagyszerű és különleges zenekarokat nevelt már az az ország, mint az Amenra, az Oathbreaker, a Wiegedood (vagy a Church of Ra zenei kollektíva akármelyik tagja), illetve a poszt-hardcore színteret erősítő Brutus? A stílusnak megfelelően zenéjükre jellemző a gyönyörű gitártémákkal és még annál is szebb énekkel megidézett melankolikus atmoszféra, különlegességük pedig ezenkívül még az, hogy Stefanie Mannaerts nem csupán a vokálos szerepét tölti be, a bőröket is ő üti fáradhatatlanul. Első lemezük 2017-ben született Burst címen, rá két évre jött a Nest, addigra pedig már elég nagy és lelkes rajongótábort verbuváltak maguknak. Az idén megjelent harmadik LP, a Unison Life pedig szintén egy olyan lemez, amit kivételes érdeklődéssel vártunk, és még annál is jobb lett, mint amire számítottunk.

Valahogy úgy kell intrót írni, mint ahogy a Brutus is teszi, legalábbis ezen az albumon. A Miles Away nem csupán zörejekből vagy szimfonikus dallamokból, esetleg sima szavalásból álló felvezetés, hanem tökéletes nyitánya egy hosszú színdarabnak, aminek főszereplői a boldogsághoz vezető út rögös talaján botladoznak a cél felé. A vokál mellett hallható fátyolos aláfestések sejtelmes hangulatát itt-ott megtörik a hirtelen feltörő torzított gitárdörrenések, és ezzel együtt az énekhang kitartásának hatására már be is szippant a lemez. Mindenről elveszi a fókuszt, ha akarnánk, se tudnánk másra összpontosítani, döbbenetes, egyszerű és zseniális dobás. Minden olyan sorsfordító utazás, amibe belekezdünk, azzal kezdődik, hogy összeszedjük hozzá a bátorságot, a folytatás pedig a Brave képében éppen ezt teszi, egész pontosan szeretné azt elérni, nem is akárhogy. Olyan dal, amire szinte azonnal rávágod, hogy „basszus, ez a kedvenc Brutus-számom”. A hardcore punkos vágták hirtelen poszt-hardcore hullámzásba váltanak, Stefanie rekedtes, hol lágy, hol erőteljes éneke őszinte érzésekkel van tele, majd a darab második felében úgy kiereszti a hangját, hogy telesírod a szobát. Egyszerűen csodálatos, nincs jobb szó rá.

Hatalmas érzelmi töltet dukál egy ilyen tematikához, ami valóban a boldogság mibenléte és annak felkutatása, ergo a legszebb idén kiadott dalokat fogjuk hallani ezen az albumon. A Victoria poszt-punkos gitártémái, refrénje és szövege is szépen bontogatja tovább a témát, úgy, hogy véletlenül se aggatnám rá a „nyálas” jelzőt, inkább valóságosnak mondanám, nagyon is emberközelinek. Hallhatóan sokkal nagyobb az összhang a zenekar tagjai között, ez igazán a dalírásban nyilvánul meg. Nem csak Stefanie teljesítménye viszi el a hátán az egészet, a keserédes gitárjáték és a basszus mind nagyon fontos eleme a dalszerkezeteknek és a légkör fenntartásának, ami végig pazarul sikerül. A What Have We Done, a Liar vagy a Storm egytől-egyig zseniális darabok, a Dust pedig még ezek közül is kiemelkedik, ebben a viharos és megkapó tételben még az „are you ready?” sem úgy hangzik, mintha egy koncerten a nagy mosh előtt ordítanák az arcunkba. Teljesen más jelentősége van.

A súlyos, tempós és a visszafogott epizódok ízlésesen váltják egymást, és van is belőlük bőven, unalomra semmi ok. Érezhető, mennyire koncentráltak erre a lemezre (igen, a nagy Covid-leállás során készült), olykor viszont előfordul, hogy még egy ici-pici plusz kellene a tökéletes katarzishoz, ami nem mindig jön el, néha nem sikerül úgy kibontani egy dalt, mint a többit. Ez az egyetlen olyan negatívum, amit fel tudok hozni, és még ezt is teljesen elfelejtem, amint felcsendülnek a Desert Rain első taktusai. Ha már a cikk elején írtam, mennyire pazar a felvezetés, bátran kijelenthetem, hogy a zárás még annál is jobban sikerült. Még mindig keressük a célt, viharvert kabátban, az út porától kiszáradt torokkal, de nem adjuk fel. Te se tedd!

I’m so tired in my head
But will follow you there
Until the end of the road
I will follow you there

Tényleg van valami a vízben, vagy a levegőben ott Belgiumban. Komolyan mondom. Mégis mi lenne a magyarázat ezenkívül arra, hogy ugyanabban a stílusban teljesen más, elképesztően zseni és semmihez sem hasonlítható, különleges zenék születnek ott? Mi lehetne erre a legjobb példa, mint a Unison Life, ami nem csak a Brutus eddigi munkásságának ékköve, de tagadhatatlan, hogy az idei év egyik legfontosabb és legszebb lemeze? Illetve végül megtaláljuk a boldogságot? Mit jelent egyáltalán boldognak lenni? Talán nem is az a lényeg, hanem az út, amin végigküszködjük magunkat érte? Egyáltalán fontos ismernünk ezekre a kérdésekre választ? Szerintem tudni fogjuk, amikor tudnunk kell. Addig pedig még sokszor meg fogjuk hallgatni a Brutus új lemezét. 9,5/10