Gyerekzáras svájci bicska – Paleface Swiss: Cursed

Bevallom őszintén, sosem ismertem a felületesnél alaposabban a svájci Paleface-t, azon túl, hogy a kezdeti kiadványaik alapján úgy könyveltem el őket, mint egy zenekar, aminek a mörcsei népszerűbbek, mint maga a zenéje. Ezt valószínűleg a nyolc éve alakult zürichi négyes is beérezte, meg azt is, hogy slammel/deathcore-ral nem nagyon lehet a számlákat befizetni, így a 2022-es, gigantikus (mármint hosszra) Fear & Dagger lemezük után úgy érezték, itt az ideje egy arculatváltásnak.

Ennek az új fejezetnek az első nagyobb állomása a The Gallow c. dal volt 2023-ban, ahol a középtempós aprítást őrült nagy gitár virgázásokra cserélték, megjelentek a dallamok, illetve a frontember, Marc Zellweger is egy jóval érthetőbb screamelést iktatott be, ami leginkább a Slipknot élő ikonjára, Corey Taylorra emlékeztet, illetve még a tisztákkal is megpróbálkozott (amivel viszont már közelébe se ért Corey-nak). 2024 pedig leginkább a fítelésekről szólt olyan bandákkal, mint a Left to Suffer, a Resolve vagy a VCTMS, ezzel is

felkészítve a színteret arra, hogy a bandának ez a földrajzi helymeghatározással felvértezett verziója már egy más közegnek szól. 

Ősszel pedig megjelentek az első dalok a harmadik lemezről, a Cursedről, amit most, 2025 elején végre mi is meghallgathatunk, és megvizsgálhatjuk, milyen eszközökkel próbál a zenekar nagyobb színpadokra és azokon későbbi időpontokra feljutni.

A lemez első pillanatában világossá válik, hogy a srácok egyvalamivel biztosan nem szakítottak, ez pedig a kényelmetlen, nyomasztó és már-már kísérteties intrók használata. Ezeket eddig is előszeretettel használták (általában valami gyomorforgató horrorból kivágott hangsávra másztak rá lassacskán a gitárok), de amit az Un pobre niño murióval (szabad fordításban: egy szegény gyermek halála) csinálnak, az egészen nem evilági, és ha tehetném, soha többé nem hallgatnám meg, annyira a hideg futkosott tőle a hátamon. Sajnos a szuperlatívuszok ezután véget is érnek, ugyanis

a Hatred egy az egyben be is mutatja ennek az egész modern metalcore/deathcore jelennek a rákfenéjét: nu metalos elemek, slipknotos riffek, műanyag sound.

A Paleface soha sem váltotta meg a világot, de eddig úgy-ahogy önmagának hangzott, most már azt se nagyon.

A lemez eleje papírforma alapján pörög tovább: mázsás breakdownok, sehova se tartó blastbeatek és középtempós cammogások kreálnak az emlékezetestől a lehető legmesszebb lévő pillanatokat, miközben Zelli már-már a ripacskodás határát súrolja a szuggesztív előadásmódjával. A frontember üvölt, kiabál, szaval, hablatyol, és hát meg kell hagyni, van benne tűz, de kérdem én, szüksége van a világnak még egy Corey Taylorra, Jonathan Davisre, Serj Tankianra, esetleg Ronnie Radkére? Ugye, hogy nem!

A legnagyobb pofonnal azonban kivár az anyag a középmezőnyig, az Enough? pedig úgy töri ketté a lemez flowját, mint bukósisak nélküli motoros homloklebenyét a szalagkorlát.

Az hagyján, hogy Zelli egy full minimalista, soundcloudos beatre rappel, de teszi ezt olyan alsó tagozatos szöveggel, hogy minden Katica csoportos négyéves kiröhögné.

Emellé még jön az a nem elhanyagolható tény, hogy mivel a srácok svájciak, így az akcentusuk is elég németes, és habár van, ahol ez a kiejtés – pláne rappelve – anyanyelven tud működni (Alligatoah, vagy a franciáknál a Landmvrks legújabb dobása), itt leginkább olyan végtelenül cringe hatást keltett, mint a Squid Game második évadában az egyik negatív karakter, Thanos félig koreai, félig keménykedős angol kereplése, és hát – SPOILER! – meg is érdemli, hogy nyakon döfték egy villával a szar alakításáért. A lényeg, hogy ne próbáljunk meg úgy hangzani, ahogy nem tudunk, így elkerülhetjük az olyan lebőgéseket, mint ez a dal (hiába próbálja a szám második fele felhúzni a nem létező színvonalat).

Habár ezután a Youth Decay egy röpke thrashes intróval, majd rockrádiókba való kórussal próbálja meg kitörölni az agyunkból az imént történteket, maradandó élményt még mindig csak az album mélypontjához tudunk kapcsolni. Ezen a Love Burns középrészében a dal sűrű name droppolása se segít, se az, hogy a tétel vége felé egy szentimentális, balladisztikus felhang csap újra arcon, ahol az énekes egész egyszerűen ezt a versszakot ismételgeti vagy négy alkalommal:

Oh, break me down
Break me down
Break me
My baby, please break me down

Ezekben a mikszáthi magasságokban pedig már totál elvesztettem a fonalat, és a lemezt záró, a Breaking Benjamin összes – mind a kettő – legszebb pillanatát idéző River of Sorrows alatt már inkább csak ezt a mémet szerkesztgettem össze:

Kicsit az az érzésem, hogy ahogy több ajtó kinyílt a Paleface Swiss számára, ők mohó kisgyerekek módjára berontottak azokon egy-egy édességboltba, és ott addig tömték magukat cukorkával, amíg meg nem fájdult a hasuk. Vagy a miénk ettől a lemeztől. Mint ahogy azt már sokszor elmondtam korábban, nem a kísérletezgetéssel van a probléma, hanem ha annyi mindent próbálsz egy lemezre beszuszakolni, hogy az egész egyszerűen összeroskad a saját túltelítettségétől. Itt is ez a helyzet, és habár a fent leírtakra fogékonyak úgyis megtalálják a közös hangot az anyaggal, az internetes fórumokon szétnézve úgy vettem észre, hogy ezt még az se nagyon kultiválja, aki alapvetően fogékony az újító szándékra. Ennek ellenére nem érzem azt, hogy a svájciak leírták volna magukat, sőt, amekkora kaméleonok, meggyőződésem, hogy a következő anyagon megint egy másik arcukat fogják megmutatni – idomulva az épp aktuális trendekhez. 6/10

A Paleface Swiss idén nyáron nálunk is bemutatja az új lemezt, ráadásul teszi ezt a Motionless in White vendégeként, június 15-én, a Barba Negrában.