Guillemots – From the Cliffs

A Guillemots földrajzilag multinacionális, valójában meg brit. Az NME aktuális kedvenceiről eddig minden kritikusnak a Coldplay jutott eszébe, ami szerintem annak köszönhető, hogy így tök jól el lehet adni, de az igazság az, hogy a Guillemots zenéje messze túlmutat a Coldplay-féle szürke jellegtelenségen.

Viszonyítási alap lehet viszont a Radiohead — no így már azért rögtön jobban hangzik nemdebár? — de ez sem fedi teljesen a nemrég megjelent bemutatkozó albumon hallható zenét (ami egyébként nem is teljes értékű album, hiszen az eddigi kisebb volumenű kiadványok összegyűjtése egy lemezre, amit még így is csak EP hivatalosan). Eleve úgy tűnik, hogy a Guillemots büszkén viseli ha azt mondják rájuk hogy micsoda elvont művészek, és az sem mellékes, hogy a Radiohead-féle kiábrándultságnak, szenvedésnek itt nincs igazából helye, és még amikor Fyfe Dangerfield énekes egy az egyben úgy énekel mint Thom Yorke, akkor sem hozza magával azt a mélyrőljövő világfájdalmat, amire gondolunk a Radiohead név hallatán.

Az említett Fyfe egyébként klasszikus képzésben részesült zongorista, és bár ez közel sem hallatszik ki annyira, mint pl. a szintén párhuzamként említhető Muse-ban, de azért a piánó komoly szerepet kap a zenében — egyenértékűt a gitárral, sőt még néha nagyobbat is.

A háttérelektronika is folyamatosan jelen van szinte, és meglepő, de a zenekar végig ízlésesen használja a kumpjúter adta lehetőséget, sőt, az összes hangszeren érződik, hogy a zenészek végig alázatosak maradtak a zenéhez, és nem akarnak villogni a tudásukkal.

Pedig az ember ezt gondolná, mert a dalok között ott van pl. a 9 perces Over the Stairs, ami szinte Pink Floyd szintű pszichedéliát hoz — orgonával, vonós hangszerekkel, és perfektül felépített hangulatváltásokkal, hangulatfokozásokkal.

Ugyanakkor a Guillemots nem esett bele abba a hibába, hogy nem ír kommersz, azonnal szerethető dalokat — itt van a Made Up Lovesong #43, az intro után következő első szám, de az 5 perces Who Left the Lights Off Baby? is idesorolható.

Gyakran szerepelnek mindenféle fúvós hangszerek is a darabban, gondolom mondanom sem kell hogy ezeket is úgy használják, hogy hozzáadjon a zenéhez, és ne elvegyen annak élvezhetőségéből.

Mire a záró, nyugtató pofonegyszerű My Chosen One-nak vége, az ember úgy érzi magát mintha valami heroinos partyra ment volna egy idétlen cirkusz és egy mégidétlenebb színház keverékében, ahol a bohócok úgy szenvednek élethűen, hogy örülnek neki.

Igen kéremszépen, ez itt egy olyan bemutatkozó album amit mindenki elfogadna sokadik albumként is — mi lesz ebből később (sajnos az az érzésem hogy ha valaki képes EP-nek nevezni egy 40 perces lemezt, akkor valami borzasztóan hosszú, unalmas dologra számíthatunk, de az a From the Cliffs értékeiből semmit nem fog levonni)?