Graveyard – Lights Out

Kezdjük is a válasszal: nem. Az elmúlt másfél év ugyanis nagyon sok változást hozott a zenekaron belül, és itt nem feltétlenül Rikard függőségi problémáiról van szó, hanem arról, hogy a Lights Out dalai érezhetően is jammelésből születtek. Ennek fényében pedig az egész albumot egyetlen olyan lebegő atmoszféra uralja be, amely a maga módján csak egyetlen hangulatot áraszt – szemben a ’Hisingen sokféleségével –, nem is beszélve az alapvető komótosságtól, ami egy teljesen új színt hozott be a Graveyard palettájába: ez pedig nem más, mint a (blues) ballada. A lemez túlnyomó többségében ugyanis lassan kipengetett, csilingelő, negédesen elénekelt férfias búfelejtők uralják el a játékidőt, míg az előző nagylemez szenvtelen rockzenei dühét csak néhány szerzemény eleveníti fel. Így talán jogosan merül fel az a kérdés, hogy ezzel a lemezzel milyen lehet egy Graveyard-koncert: kétlem, hogy az első opció az izgalmas lenne. Ez pedig nem feltétlenül baj, hiszen a Lights Out bőven az év egyik legkellemesebb albuma – azonban nincs meg benne az a tűz és átütő erő, ami a Hisingen könnyedségében még nem feltétlenül az itt hallható éteri örömzenélést jelentette, hanem némi gonoszságból is táplálkozott. A Graveyard 2012-ben ugyanis már nem a baljós pszichedélia eszközeivel él, sőt, azokat teljesen maga mögött is hagyta: ehelyett egy olyan hard rock bandaként tetszelegnek a közönség előtt, amely minden korábbinál jobban a – sebnyalogató – érzelmekre hat. És lesz, akinek csak most fog igazán tetszeni a zenekar, de a többség azért nem véletlenül várna több dögöt attól a zenekartól, amelyik a torzítópedált összesen háromszor használja a mostani anyag kilenc dalában (a csúcspont pedig így is a korábban megosztott kislemezes szerzemény, a Goliath). Így hát a Lights Out egyszerre tekinthető kihagyott ziccernek és beérésnek is: generációja és közönsége válogatja, ki hogyan tekint rá, hiszen annak a fiatalabb nemzedéknek, akiknek ez az ősrock-hangzás főképp így vált megfoghatóvá, éppúgy lehet csalódás ez a letisztult elcsendesedés, mint annak, aki tisztában van a svéd rockzene elmúlt 20-30 évével (na meg annak mocsok-, és dögfaktorával, de ebben a témában hamarosan jelentkezünk egy kimerítő válogatással). Egy azonban így is biztos: azzal, hogy a Graveyard meglépte ezt a változást, végleg ki fog szakadni abból a retrospektív undergroundból, amit még korábban sátánrockként lehetett aposztrofálni, hiszen ebben már az ég egy adta világon semmi ördögiség sincs. Ami pedig releváns kérdés marad, az csak annyi, hogy mindez megéri-e, de erre nyilván csak az eltelt idő fog majd választ adni.

7/10

httpvh://www.youtube.com/watch?v=BEcl132kqtU