Graves Of Valor – Salarian Gate

Elég megvizsgálnunk az első kiadvány óta bejárt utat. A zenekar meglovagolta a hullám fő áradatát, majd a hírnevet magához ragadva kedvenceik stílusát kezdték követni és a „coreság” jelzőt végleg lerázták magukról. Jómagam ezt Job For A Cowboy-effektusnak hívom, hiszen ez náluk jött ki a legszembetűnőbben. Tudták mit kell, mikor és hogyan. Ez kicsit nehézkesebben (sőt, valószínű nem is direkt), de a Cannibal Corpse klasszikus dala ihlette zenekarnál is sikerült. Mi volt a probléma? Alkohollal telt meg az a bizonyos pohár és ez megbontotta a csapat egységét, elsőként az énekesi, majd a gitárosi és a dobosi poszton is váltás történt, így mindössze egy alapító taggal folytatta a death metal bandává avanzsálódott TTEOTD a metal zenekarok rögös útját, kiknek új lemeze (Skepsis) hamarosan landol a jobb blogok posztjaiban. A zenekar három ex-tagja (kivéve Anthony Gunnells) viszont hithű death lovagként folytatta útját és meglapították a From The Graves Of Valor fedőnévre hallgató projektet. Énekes és basszusgitáros poszton új arcokat invitáltak maguk mellé és rekordidő alatt felvették első EP-jüket a Tragic Hero színeiben, The Famine címmel. A Relapse Records egyből le is csapott rájuk, így a Salarian Gate már az ő égiszük alatt látott napvilágot idén nyáron, de már rövidített névvel (mínusz: From The). Nyilván rájöttek ők is, hogy 2009-ben már vállalhatatlanok azok a bizonyos „hosszú” nevek.

Hogy miben utaznak talán nem nehéz kitalálni, ismerve az anya zenekart, viszont a siker két esélyes. Túltesznek-e rajtuk már most vagy ez még odább van? Aki nem érezné a változás új szelét, annak elárulom, hogy a klasszikus műfajok reneszánszát éljük most, és, ha még nem is minden területen érezhető ez, hamarosan eljön, azaz idő is, efelől kétségem nincs. Hiszen ki ne kapott volna frászt a legdurvább keresztezésektől. Ennék vége, és így van ez a metal legdurvábbik ágánál is a death metalnál. A Graves Of Valor úgy vélem jókor volt/van jó helyen és, akár még esélye is lehet a befutásra, ha sikerül kikecmeregniük alma materük árnyékából, akik bár szintén a klasszikus death metal felé kezdtek nyitni, de nem valószínű, hogy egy Morbid Angel rajongó bármikor is le fog tőlük tölteni valamit.

Na, de, akkor pár szót a tartalomról: Ha engem kérdeztek nincs olyan megoldás, amit már ne hallhattunk volna máshol: blastbeat parádé, technikás gitárjáték és horzsolós horkantások a javából. Ámbár mindaz, amit hallunk túlontúl meggyőző, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Nem arról van szó, hogy megújítanák a műfajt, inkább úgy írnám le, hogy „esszenciálják” azt. Gyakran lehet olvasni számtalan metal szaklapban, a mondatot, hogy így kell szólnia egy lemeznek 2009-ben. Sose kedveltem ezt, de egyszerűen nem nagyon jut róla eszembe más. Ez bizony most egy teljesen helytálló korong, ami bár nem lesz napi vendég a lejátszómban, mégis megelőlegezem neki, hogy rendszeresen le fog pörögni, ha épp nem tudom, mit hallgassak a műfajon belül. Kiválóan elegyíti a tradíciót a XXI. század újításaival, de legfőképp brutalitásával. Hogy időt álló lenne, azt nem gondolom, de ebben a túltermelésben kevés dolog az, így a legtöbb lemez csak átpörög a fejünkön, de néha valamit érdemes és valamit nagyon érdemes kiemelni. Azt hiszem, az előbbi kategóriát tökéletesen kielégítik a hősiesség sírjai.

35 perc történelem, így is mondhatnánk, hiszen Damon Welch énekes tematika gyanánt az ókori Rómát és annak bukásának körülményeit jelölte meg, így szabadidejét a főállású hörr-mesterségével kombinálva még a műfajnál megszokott patológiai témák szintjén is sikerült tovább vezetni csapatát. A lemez legjobb dala a kellemes indítású címadó a Salarian Gate azonnali agycséplő-gépként tökéletes nyitány, amitől a soron követő szerzemények se maradnak el, hiszen mind a Suffocation Of The Last King, mind a személyes kedvenc Pestilence igazi koncert kedvencek lehetnek. Nem úgy a Birdles Of Incitatus, amit nemrég meg is klipesítettek a jenki halálosztók.

Ahogy az már csak lenni szokott, sőt manapság kötelező a stúdiólemezeknél, a pihenés; itt kettőt is kapunk (Letter On The Blind, Diderot), hiszen az olyan dalok, mint a To Breathe Blood vagy épp a Locusta nem kicsit fárasztják le az ember idegit. Nem könnyű zene, sőt kifejezetten nehéz, de kellő barátkozás után kellemes barátra lelhetünk benne. Érdemes rájuk odafigyelni, nem csak a poszt-deathcore kideknek, hanem régi sulisabb arcoknak is, akik még kibírják, ha néha egy-két kiállás vagy némi gitármelódia borzasztja el, a dobpusztító halálorkánt. Hajrá.

6/10